Tévút

Nagyon sok festőnek a festésről, mint tevékenységről szerintem téves felfogása van. A képalkotás folyamatát meghatározza náluk valami elgondolás, aminek valójában a vizualitáshoz majdhogynem semmi köze nincs. Mondok egy példát. Egy közismert festőnk szerepelt egy kulturális műsorban, hosszan ecsetelte, mit jelent számára a vízszintes és mit a függőleges. Nagyon meggyőzően magyarázta a vízszintes jelentését, ami számára a mindennapi valóság, az élet nyers tényei, ellentétben a függőlegessel, ami a szellemiséget, az emelkedettséget jelenti. Be is mutatta a megvalósult műalkotást, e gondolat megtestesítőjét, egy hatalmas vásznon egy vízszintes és egy függőleges sávból álló + jelet. Ennyi. Ő megtette a magáét, lefestette az emberiség nagy dilemmáját óriási méretben. Ja, hogy aztán abból senki sem fog arra asszociálni, amire ő gondolt, az őt nem érdekli. Nem vagyunk elég műveltek ahhoz, hogy megértsük az ő nagyságát.

Pedig amit a festő gondol festés közben, az nem utazik a műalkotással tovább. Egyébként is, ha már magyarázgatni kell, megette a fene. Egy jó festménynek egy pillantás alatt el kell tudnia mondani a közlendőjét. Természetesen a titkait órákig lehet elemezgetni, de az legyen a műelemzők dolga, de semmiképpen sem a festőé, aki megalkotta. Így nagyon visszatetsző.

Persze tudom, eltéríteni a saját tévútjától egy festőt, szinte lehetetlen. Főleg akkor, ha ilyen irányú munkássága elismerésben is részesült, valahol magas posztokon fontoskodó művészek által. Jelentős kiállításokra lett meghívva, nyilván hasonló gondolkodású alkotók társaságába. Ettől kezdve nincs menekvés, festőnk nem fog tudni kimászni ebből az ördögi körből.

Elismerem, nagyon kockázatos dolog, valakinek az egész festői életútját tévútnak minősíteni. De ez a minősítés csak magánvélemény, aminek az igazságtartalmáról meg vagyunk győződve. Azt hiszem minden alkotó megteszi ezeket a minősítéseket magában, amikor először találkozik egy kortársának a munkáival. A pozitív vagy negatív minősítés megszületik azonnal. Ami pedig közömbös, azon nincs értelme rágódni.

Magamról

Nevem: Hajdú Zoltán
Születtem: ......
Tanulmányaim: ..., ...
Kiállítások: .....

Zömmel olajjal festek kisebb, nagyobb méretben tájakat, virágokat, embereket, meséket. Alkotásaim lassan érlelődnek, többször átfestem őket. Magamnak igen magasra teszem a mércét, a klasszikus nagy mesterek munkáihoz hasonlítva a saját dolgaimat a kompozíciós egyensúly, harmonikus színvilág, a mondanivaló tisztasága tekintetében. Becsülöm a mesteremberek alaposságát, igyekszem ebben a tekintetben is tisztességes munkákat kiadni a kezem alól. A sokszor egymásra épülő festői rétegek annak a lenyomatai, hogy próbálom újraértelmezni a festészet szerepét, célját napjainkban. Törekszem a tiszta, egyszerű formavilágra, ahol már a formák és színek egy letisztult világról szólnak, mert ezt tartom emberinek. Nem a sorozatban festett szép képek alkotása a célom, mivel elsősorban nem gyönyörködtetni, hanem gondolkodásra serkenteni akarok.

Fontos számomra a mondanivaló, és csak olyat festek meg, ami más formában el nem mondható. Ha nem találom meg egy munkámban azt az egyedi üzenetet, ami miatt érdemes lesz arra, hogy fennmaradjon, akkor az csak alapul szolgálhat egy másik képnek, amivel bátran, minden festői trükköt el lehet követni, ahhoz, hogy egy új, tiszta alkotás megszülethessen.

Nehezen tudom elfogadni az absztrakt világ sokszor csábítóan egyszerű, de egyre kiüresedő alkotásait. Kevésnek találom az eszköztárát ahhoz, hogy a mai bonyolult világunknak egy kicsit is reális tükröt tartson. Hiányolom ezen alkotások térábrázolásról való lemondását, ezáltal hasonlatossá válnak az értelmetlen falfirkákhoz, amiknek az üzeneteit meg sem próbáljuk felfedni, mivel a szándékot, az értékek tagadását látjuk bennük azonnal.

Az alkotás folyamata, ami izgat a festészetben, a megoldások keresése. Sokszor érzem azt, hogy a festészet is problémamegoldás, ugyanúgy, mint a kereső foglalkozásom a számítógép programozása.

A számítógép programozói munkám alapján azt lehetne gondolni, hogy közel áll hozzám a számítógépes grafika, de nem. Tudom, érzem, hogy a kézzel, szívvel irányított ecsetvonást nem szabad egy mechanikusan dolgozó eszközzel felváltani. Az nagyon jó a gyors megoldásokra, figyelemfelhívásra, stb., de nem alkalmas arra, hogy a legösszetettebb emberi gondolatokat, érzelmeket tolmácsolni lehessen vele, hiszen nem érez semmit, csak végrehajtja azokat az algoritmusokat, amiket előzőleg neki betápláltak. Nincsenek megsejtései, sugallatai, amit az ember a saját Istenének tulajdonít, és nagyban támaszkodik is rájuk az alkotás során.

Nem kedvelem a fotó-realista stílust, hiszen az ilyen témák feldolgozására ott fényképezőgép, és azzal versenyre kelni felesleges erőfeszítésnek tűnik. Az ilyen alkotások létrehozatala inkább hasonlít rabszolgamunkára, mint értelmes alkotó tevékenységre.

Beregszászi Tamás barátom a következőket írta munkáimról:

„Hajdú Zoltán újabb munkái megdöbbentő erejű tőmondatok.

Vaskos, tömör, lényegre törő megfogalmazások a szépelgés és festői idealizálás gyökeres száműzésével. Nem a közönségnek ill. közízlésnek fest, képei sem közönségesek, mégis ez az önmagához szigorú, fegyelmezett festői, morális magatartás adja azt a szakmai alázatot, ami többek között minden festményét képpé varázsolja! Nem másol, nem csábítják el könnyen felvehető stílusok és modorok. Hagyományos értelemben vett ábrázolást ne keressünk, de ha engedjük szemünket időzni vonalain, formáin, színein, azok ritmusán, máris magával ragad minket képtereinek szédületes monumentális ereje, mikrovilágának elringató burjánzása, vagy éppen ecsetkezelésének drámai drasztikussága. Rabul ejt az ikonokat idéző egyszerűsége, a németalföldi előképeket sejtető lírikus hangneme, a klimti hagyományokból is táplálkozó ritmizált dekorativitása. Hajdú Zoltán festészete nem a megtanult elemek biflázása az elkápráztatás és hatásvadász megoldások jegyében! Tisztel minket, a közönséget! Engedi, hogy katartikus képei bennünk fejeződjenek be…Köszönet érte! „

Hogy mennyi igaz a fenti mondatokból, döntse el mindenki maga, miután megnézte a képeimet.

Tiszta lappal

Tiszta lappal kezdeni általában nagyon nehéz. Akkor szoktunk valaminek így nekivágni, ha túl vagyunk már egy mélyponton, vagy egy olyan csúcson, ami már kezd unalmas lenni, és vágyunk rá, hogy tiszta lappal kezdjük újra az egészet. Nagyon nehéz viszont megszabadulni a berögzött szokásoktól, a kliséinktől, amik nyilván arra felé terelnek bennünket, hogy a következő menet is nagyon hasonló lesz az előzőhöz. Pedig valóban azt akarjuk, hogy más legyen, jobb, érdekesebb, izgalmasabb és szeretnénk elkerülni azokat a buktatókat, amelyek oly sokszor vak vágányra vittek bennünket.

Körülbelül ezek az érzések kavarognak az emberben, amikor új képbe kezd és a nagy fehér vászon előtt áll. Mennyivel könnyebb, egy már megkezdett munkán kicsit javítani, kicsit feldobni, kicsit leegyszerűsíteni. Mert már van valami letéve, megfogalmazva. Az üres vászonhoz még nem sok közöd van, hiába van meg a terved, a vázlatod.

Festeni könnyű.

Festeni könnyű, ha van mondanivalód, ha nem igazán kell gondolkozz, mit kellene festened. Ha csak úgy jön magától. Mintha valaki más vezérelné a kezedet, te csak engedelmeskedsz a "festeni kell" parancsnak.

Festeni könnyű, ha öröm számodra ez a tevékenység, ha nem nyomaszt közben ezer gond, ha át tudod adni magad teljesen az alkotás örömének.
Festeni könnyű, ha már megtanultad a festészet, mint mesterség alapfogásait. Ha már nem jelent számodra problémát egy vászon kifeszítése, lealapozása. Ha már tisztában vagy a színek titkaival, a felületek játékaival, a formák viszonyaival.

Festeni könnyű, ha nem jelent számodra nehézséget megvásárolni a hozzávalókat. Ha nem arra gondolsz, hogy a gyermekeid elől veszed el azt a pénzt, amit az anyagok megvásárlására fordítasz.

Festeni nehéz mert...

Festeni nehéz mert annyi remekművet láttál, és tudod, hogy egyik sem a te utad, csak esetleg közel állnak hozzád, de sejted, hogy úgysem tudsz jobbat festeni azoknál.

Festeni nehéz mert nagy dolgokat kigondolni, gondolatban véghezvinni, nem ugyanaz, mint a valóságban megcsinálni.
Festeni nehéz mert számba lehet venni azokat a tényezőket(pénz hiány, érdektelenség, ellenséges környezet, értetlenség, stb.), amik mind a mellett szólnak, hogy nem fogod tudni megfesteni azt a remekművet amit elképzeltél.

Festeni nehéz mert esetleg képtelen vagy rá. Az eszközeid, amiket elsajátítottál, nem tesznek képessé arra, hogy nagy műveket alkoss. Mert talán azok nem is arra alapoztak. Lehet, hogy a minden érték tagadása szülte azokat az eszközöket, amiknek a birtokában vagy, és akkor nem is fogsz soha ebből kitörni, mert az a magad megtagadását jelentené.
Talán a kézművesség újabb reneszánszának kellene eljönnie ahhoz, hogy a festészet megújuljon. És az lenne a te igazi korod, hiszen a jó kézművesség mindég is közel állt hozzád.

Festeni nehéz mert a kor szelleme nem abba az irányba halad, hogy megszülessenek a festészetben újra a remekművek. A festészet szerepe ma háttérbe szorult. Többre lehet menni egy videoklippel, és mindazokkal a tevékenységekkel, amik a médiával kapcsolatosak, mint a képzőművészettel. Ezt csendben lehet csak csinálni, és ez így a média számára nem esemény. A saját magunk megcsinálása meg nem mindenkinek megy. Csakis azoknak, akik, ha nem festőnek indulnak, akkor is bejön, mer csak siker orientáltak. És ha azt elérték, akkor az őket ki is elégíti.

Festeni nehéz mert már görcsösen ragaszkodsz ahhoz, hogy neked nagy festőnek kell lenni. Tőled remekműveket vár el a közönséged. De hiszen kik ők? Családod, barátaid, ismerőseid, lakó társaid, honfitársaid, a nagyvilág?

Fenét. Senki. Senki nem vár tőled el semmit. Csak te, magadtól várod el, hogy legyél nagy festő. És ettől leszel görcsös, ettől leszel egy kissé becsavarodva.

Kérdőjelek

Mennyit fessen a festő? Attól függ mennyire van szükség a munkáidra. Ezt hamar meg lehet érezni, kell e az amit festesz a közönségnek, vagy sem.

Ha kell, ha valaki, valakik fantáziát látnak benned, akkor nem fogod győzni a festést. Akkor minden mennyiség kevésnek fog tűnni. Akkor elő fog fordulni, hogy egy kiállításra teljesen új képeket kell, hogy fess, mert az előzőek mind elhordták.

Ha nem kellesz, akkor kénytelen vagy csak magadnak festeni. Akkor már nem lesz olyan fontos a mennyiség. Nyilván ez a nehezebb út. A festőnek biztosnak kel lenni abban, hogy amit csinál az akkor is érték, ha mások ezt nem így látják. Nagyon sok példa volt már rá a művészet történetében, hogy ez járható út. A a festő élete viszont tele lesz kudarc élményekkel. A legtöbben le is teszik az ecsetet. Akiben viszont nagyon erős a meggyőződés, az számíthat arra, hogy esetleg a munkái túlélik őt.

Ő viszont valószínű, hogy sokkal rövidebb életet fog élni mint a sikerre ítélt pálya társai. A ma sikeresek pedig ennek a fordítottjára számíthatnak, a munkáik az idő múlásával egyre átlátszóbbak, üresebbek lesznek, hiszen csak egy divatot szolgáltak ki és nem ástak olyan mélyre, mint szerencsétlenebb pálya társaik.

De mindennek az ellenkezője is lehet igaz. Sok festő már életében elismert és híres és gazdag és gondtalan, és a munkái is időt állók lesznek.

Átértékelés

Nem vagyok zseni, nyílván ez az oka, annak, hogy rendszerint átfestem a régebbi képeimet. De az is lehet, hogy csak él bennem egy ideális kép, amilyennek lennie kellene egy jó képnek, és mivel sehogy sem akar könnyen megszületni a jó mű, kenem, aztán rendszerint elrontom. Persze nem mindég. Van úgy, hogy egy sokat gyötört munka egyszer csak felragyog. Leegyszerűsödik, és mintha nem is lehetne másképp, szépen összeáll. Még az a szerencse, hogy ilyenkor megsejtem, hogy tovább nem szabad vele foglalkozni. Csak a titkait kellene ellesni, hogy hogyan is lett megoldva hirtelen, mitől állt össze, a másik meg miért nem.

Egy bizonyos szintű átfestést szerintem minden művész alkalmaz. Nem tudom elképzelni, hogy valaki letesz egy formát, egy színt, egy vonalat és az rögtön tökéletesen helyén van. Ha ez igaz, akkor az nagyon nagy művész lehet, vagy nagyon begyakorolt valamit, és már rutin számára minden fázisa az alkotásnak. Ekkor viszont nagy valószínűséggel már unalmas lesz a végeredmény, mert egyre jobban kezd hasonlítani a gépi megoldásokhoz, vagyis az érzelem nélküli, mechanikus rabszolgamunkához.

Sokszor érzi úgy az ember, főleg a saját munkáinak a kiállításán, hogy egyik másik kép még megkívánna egy kis törődést. Ilyenkor ezek a munkák egy kicsit leértékelődnek az alkotó szemében. Volt olyan nagy alkotó, aki még közvetlenül a megnyitó előtt belefestett, belejavított egyes alkotásaiba. A leértékelődés mértéke szerint hol csak óvatosan, hol nagyon bátran változtat a festő a saját munkáin.

Ez a faja hozzáállás, vagyis annak állandó keresése, hogy mivel lehetne feljavítani egyes munkákat, aztán mások munkáival kapcsolatban is előjön. A festők, ha barátok, sokszor meg is osztják egymással az ilyen ötleteiket, nemegyszer fordult elő, hogy amit az egyik elkezdett, azt a másik fejezte be és fordítva. Aztán ha csak ismerősök, akkor csak megbeszélik egymás közt, hogy ezt vagy azt másképp kellene megoldani. Ha kezdő alkotónak kell tanácsot adni, azt sokszor lekezelően adják. Ha egy úgynevezett befutott alkotóról van szó, akkor ezek a tanácsok elmaradnak, mindenki csak magában állapítja meg a munkák hiányosságait, mert ha megmondják az alkotónak, abból rendszerint sértődés lesz, mivel a festő igen érzékeny fajta. Felesleges is, hiszen úgysem fogadná meg a jótanácsokat, mivel a siker, főleg ha anyagival is párosul, minden ész érvet felül ír azok érveivel szemben, akik ennek nem részesei.

A festő és a festők

Mint általában minden közösség, vagy megvéd, megerősít, vagy kiközösít. A festők társadalma sem működik másként. Hihetetlen mennyi gyűlölet él a festőkben más festők iránt. Ennek rendszerint több oka van, de első és legfontosabb ok az irigység a mások sikereire, lekicsinylése annak amivel mások sikereket érnek el. Ezt főleg az országos, vagy nemzetközi hírnévre szert tett művészek iránt érzi az, aki nem tartozik ebbe a körbe. A gyűlölet, a kiszorítósdi viszont virágzik alacsonyabb szinten is.

Egy városban, egy településen nagyon sok festő művész él, mindenki tudja, hogy az érvényesülésnek, a sikernek nem csak szakmai oldala van. Sokszor a megélhetés forog kockán, ha valaki nem tudja magát úgy eladni, hogy ő az igazi, a másik meg csak kontár, amatőr. És mivel az átlag ember, és főleg a politikus, legkevésbé érzékeny és művelt a művészetek iránt, így jobban elfogadja a szakmabeliek véleményét a többiek megítéléséről. És aztán ettől a pillanattól kezdve az egész mecenatúra vak vágányon van. A gátlástalanabb fajtának sokkal nagyobb az esélye, mint az érzékeny lelkületű művésznek. És sajnos a gátlástalanabb fajtából van a több.

Egy város vagy egy megye, ha a kultúrájával dicsekedni akar, tárlatokat rendez, nyári, őszi, stb. Ezekre jelentkezhetnek a művészek, és ki is teszik magukat rendre a megalázásoknak. És pontosan a szakmabeliektől kapják a legnagyobb pofonokat. Mert hisz egy festő fogja megmondani egy másik festőről, hogy az alkotása érdemes e arra, hogy a kiállításon szerepeljen vagy sem. És ha nagy kegyesen bevették, lehet alkalmazni a második szinten a megalázást, a kiállító tér melyik sarkába dugják el az ő alkotását, jelezve, hogy bevettük ugyan de szeretnénk a nagyközönség elől eldugni, mert hiszen gyenge az a munka. Aztán jöhet a következő szintje a megalázásnak, a megnyitó. A megnyitó beszédekben is finoman rangsorolva vannak az alkotók. Valaki, nyilván szakmabeli, meghozza az ítéletet, kit kell kiemelni, kit kell elhallgatni. És akkor a festő végiggondolja a saját véleménye szerint a kiemeltek rangsorát és rendszerint elcsodálkozik. A legszörnyűbb pedig a kiállításról írt kritika. Itt lehet igazán lealázni a kiállításon szereplőket. És itt már meg is szokták nevezni az un. gyengén szereplőket. De van még egy szint. Semmit sem írni valakiről. Mintha nem is létezne.

Nagyon hamar kialakul, kik foglalják el a festők társadalmában a diktáló szerepet, és kik az alattvalóit. És a diktálók maguk közül kitermelik a diktátort, aki aztán élete végéig eljátssza ezt a szerepet. És ha a diktátor lelép, azonnal ott az utódja, és úgy tűnik mifelénk képtelenség ebből az ördögi körből kikerülni.

A festő és a fotó

A fotó megjelenése az 1800-as évek derekán biztos hogy nagy hatással volt az akkori művészekre. Minden korabeli művész tagadja, de a hagyatékokban azért fellelhetők az akkori remekművek fénykép elődei. Mennyivel könnyebb az arányok feltérképezése, a perspektíva megjelenítése, amikor már egy eszköz a látványt leképezte a három dimenziósból a két dimenziósra. Nagy valószínűséggel az impresszionizmus megszületése mögött is a fotót ügyesen és okosan felhasználó művészek állnak, és csak legenda az, hogy a pillanat varázsát a nagy tehetségű alkotó a helyszínen megragadta. Hatásos trükkök sokasága, hogyan lehet egy fotóból kiindulva olyan eredményt kihozni, mintha az a helyszínen készült volna. A festőknek mindég is megvoltak a saját kis trükkjeik, hasonlóan a bűvészekhez, amiket az átlag néző nem ismerhetett fel, mivel rá mindég a kész mű és az is az újdonságával és érzelmileg hatott.
Nemrég olvastam, hogy Csontváry képzeletét is nagy valószínűséggel fotók, képeslapok lobbantották lángra. Mert szinte lehetetlen volt olyan hatalmas műveket külföldön, segédek nélkül egy embernek megvalósítani. Lehet, hogy igaz, de attól még ő egy fantasztikus tehetség volt, aki nem a pénzért alkotott és nem divatokat próbált meglovagolni, mint teszik azt nagyon sokan a festők közül manapság.

A festők fotókhoz való viszonya nagyban meghatározza a munkáik irányultságát, színvonalát. Nincs olyan festő akinek ne jelentene dilemmát ennek a viszonynak a meghatározása.

Az emberek iszonyatos tömegben kapják a fotók által a képi információkat, szinte nincs már meglepő, meghökkentő nézőpont, szín világ, amit meg nem kaptunk volna ezerszer.

A festőnek el kell döntenie, alkalmazza e a fotó hatás mechanizmusait, vagy sem. Ha igen, nagy valószínűséggel hamarabb meg tudja fogni a nézőit, akik elismeréssel fogják dicsérni ezért a festő tehetségét, hogy lám milyen ügyes, megszólalásig hasonlít a valóságra az amit a vásznon látunk.

Vagy elutasítja azt és azt mondja az amit a fotó produkál, az sokkal inkább csak a felszín. Amit egy igazi festő a saját érzelmi, értelmi tevékenysége által produkál, az áll sokkal közelebb az igazsághoz, a valósághoz.

Könnyű felismerni a fotót mankónak használó festőt. A szineik ugyanis vérszegények, nincs érzelmi töltet mögöttük. Festőiség nem jellmző rájuk. Ezért nem is érnek sokkal többet ezek a munkák, mint az a fotó, ami alapján készültek.

De nem lehet egyértelműen elítélni azt, aki a könnyebb megoldást választja, ugyanis ezen az alapon is nagyon sok remekmű született már. A fotó tehát amekkora kárt okozott a képzőművészetben, bizonyos tekintetben meg is termékenyítette azt.

Grafiti

Válassz ki egy szépen, gondosan kivitelezett grafitit. Az emberi gondolkodás, emberi értelem és érzelem minden jele felfedezhető benne. Ha egy világ égés után csak egy két gyönyörű grafiti maradna az emberi alkotó tevékenységből, azok is rengeteget elárulnának rólunk.

De mégis, így együtt, nagy tömegben hihetetlen szomorú az egész. Mert miről árulkodik? Arról, hogy mi becsapjuk a fiataljainkat. Az ahogyan élünk és amire próbáljuk nevelni őket köszönő viszonyban sincs egymással. Reneszánszról, Leonardókról, Rembrandtokról mesélünk nekik, és ők érzik, hogy esélyük sincs egy olyan társadalomra, ahol ilyen óriások megszülethetnek.

És fellázadnak. És mielőtt beleszürkülnének ebbe a mocskos fogyasztói társadalomba, előtte egyfajta lelki öngyilkosságként kifestik magukból azt amire ez a világ nem tart igényt. Az alkotó képzeletüket, a színekben megformált álmaikat, a fiatalságukat. Utána jöhet a könyöklés, a kegyetlen törtetés, amit valójában elvár ez a világ tőlük.
Én úgy gondolom így indult az egész, megvolt a technikai lehetőség, adott volt a lázadás szelleme, és izgalmas volt olyat tenni, amit nem szabad. És ez kiszabadította a szellemet a palackból, és ma már senki nem tisztel senkit és semmit. Egy újonnan épült szép házat ugyanúgy összerondítanak, mint egy nagyon szép grafittit. Megállítani ezt az őrületet szinte lehetetlen. Ha nem őriznék múzeumokban a remekműveket, azokat is ugyanúgy összefirkálnák, mint az épületeket. Olyan, mintha az egész világ egy nagy disznóól lenne, ahol nem érdemes széppé varázsolni a környezetünket, mert úgyis jönnek és belerondítanak.

Választható utak

Míg fiatal vagy, és festőnek készülsz, minden vonz, ami ezzel a tevékenységgel kapcsolatos. Minden kiállítást, ami utadba esik megnézel, mindegyiken elgondolkodol. Habzsolod a művészet történetet, lelki rokonságot érzel nagyon sok remekművel. Utána olvasol mindennek, ragadnak rád az információk. Megérted, átérzed, ismered a remekművek hatás mechanizmusait. Tudod a történelmi hátterüket, tudod, hogy a megszületésükhöz mindég egy adott kor szellemi színvonala, inspirációja kellett, nem volt elég a művész tehetsége, nyilván az is kellett hozzá, de ha nincs rá igény a társadalom részéről, akkor hiába születtek volna meg, úgyis elkallódtak volna.


És eldöntötted, hogy te is ezt akarod művelni. Csinálod is, képzed magad, beiratkozol iskolákba, mindent amit el lehet sajátítani szakmai oldalról, azt elsajátítod.

És akkor rájössz, hogy mindez nagyon kevés, mert pont a lényeget, a legnagyobb titkokat nem fogja tudni neked senki átadni. A mestereidet kezded kritikus szemmel nézni. Azt kérded magadtól, miért fogadjam el a tanácsait, ha az ő tudománya csak olyan szintű alkotásokat eredményezett, mint amiket ismersz tőle. Akkor a tanácsai nem jók számodra. És kezded nagyon kritikus szemmel nézni az idősebb generáció művész matuzsálemeit. És nagyon kevés értelmes dolgot találsz a munkáikban. És ha nagyon vakmerő vagy, meg is mondod nekik a véleményedet, sorba mindegyiknek, akik már befutott, elismert művészek, és magukat hatalmas alkotóknak gondolják. Na ekkor kerültél igazán válaszút elé. Vagy abbahagyod és elfelejted az egészet, hogy te valaha is művésznek készültél, vagy megszűnik számodra a művész társadalom és szabadon, minden befolyásolástól mentesen folytatod magad a saját utadat. Senki véleményére nem vagy kíváncsi, bízol a saját ítélő képességében és haladsz tovább a saját belső hangod szerint kijelölt úton. A nagyon sok irányzat, ami művészetekben virágzik, lényegében erre két útra vezethető vissza a te szemszögedből. Vagy más valaki, vagy valakik mondják meg neked, merre indulj, és merre fordulj, vagy te döntöd el, merre akarsz menni.

Fekete és fehér

A fehér és a fekete a festők számára a legnehezebben kezelhető színek. Úgy tűnik, mintha nem is lennének azok, valójában nagyon is színek, csak nagyon nehéz bánni velük. És ennek nagy valószínűséggel pszichés okai is vannak. A fehér annyira ott van a kezdeteknél, annyira őt kell legyőzni, szinte cél az, hogy ne maradjon belőle egy csepp sem, hogy a végén egy kicsit ellenségnek számít. Pedig nélküle nem lehet képet alkotni. Ő a kezdet, ő a viszonyítási alap.


A fehér fölött ragyognak fel igazán a színek. Ha például egy sárgát nem fehérre kenek, akkor azt csak elpocsékoltam. De ugyanaz igaz a többi tiszta színekkel is. Mind a fehér fölött élnek igazán. A sok fehér viszont elvakít és ugyanúgy nyomasztó, fárasztó lehet mint a sok fekete.

Képzeljünk el két egyforma méretű vásznat. Az egyiket fehérre festettük, a másikat feketére. A két vászon teljesen ellenkező hatással lesz egy festő számára.

A Fehér arra ösztökél, hogy álmodjunk rá valamit.

A fekete azt sugallja, már nincs mit tenni, minden hiábavaló.

A feketét nagyon szépen fel lehet ragyogtatni a többi élénk színek által úgy, hogy egyáltalán nem lesz nyomasztó hatása. Nagyon kevés festő van a művészet történetben, aki megérezte a feketében rejlő fantasztikus lehetőségeket.

A fehérnek is óriási lehetőségei vannak, csak kellő mennyiségű sötétet kell vele szembe állítani és ekkor elkezd fölragyogni, szinte a fény forrásaként viselkedni. De ha fehér a képen a tej színére emlékeztet bennünket, akkor még nagyon messze vagyunk a csoda megszületésétől.

A festés közben a fehér és a fekete kockázatokkal jár. Mindkettő hajlamos arra, hogy a többi színt maga alá gyűrje, összekoszolja. Ha mindenképpen használni kell, akkor használjuk bátran, de hagyjuk, had száradjanak meg rendesen. Addig a többi színnel ne dolgozzunk a közelükben, amíg a kenés szempontjából ártalmatlanok nem lesznek.

Nagyon sok festő úgy használja a fehéret, hogy bizonyos területeken meghagyja az alapot érintetlenül . Ezt csak akkor érdemes alkalmazni, ha az alap fehérje is ugyanaz az anyag, mint a többi pigment a képen. Például, ha gesso alapozást alkalmaztunk olaj kép esetén, akkor alapozás után vékony rétegben kenjünk cinkfehér olajfestéket a felületre, és ha az is teljesen megszáradt, csak akkor kezdjünk hozzá a kép festéséhez.

Sok festő azért kerüli tisztán ezt a két színt, mivel a hogy ők a grafikák főszereplői. A festést viszont sokkal komolyabb tevékenységnek gondolják, ezért inkább kerülik annak eszköz tárát, így a feketét és a fehéret is.

E két színhez való viszonya egy festőnek filozófiai értelemben is meghatározó. A szűk látókörű festő, mondjuk ha mindég idilli, bájos kis marhaságokat fest, és ő maga sohasem érzi át a létezés nyomorúságát, akkor valószínű a sötét színeket száműzi a palettájáról. Szín világa mindég langyos, esetleg fülledt lesz, de a valóság ábrázolásától a képei fényévnyi távolságra lesznek. Munkái mind hazugságok, hosszú távon megérdemlik a pusztulást.

A pesszimista alkatú festő tudat alatt is a sötétebb színeket fogja előnyben részesíteni. Képei nyomasztók lesznek, pontosan tükrözve a festő lelki világát. Az ilyen típusú alkotásokkal nem szívesen élnek együtt az emberek mert nagyon erősen befolyásolják hangulatunkat. Egy-egy kiállításon még csak csak megnézzük, de szeretni nem fogjuk őket.

Lehetőleg a képeinken a feketétől a fehérig vonultassuk fel a színek skáláját, de három négy színnél többet egy képen sose alkalmazzunk, mert akkor a munkánk átmegy fecsegésbe, abból pedig amúgy is kapunk eleget. Ha viszont elkerüljük e két nemes színt, akkor is figyeljünk arra, hogy a legsötétebb és a legvilágosabb szín között akkora legyen a különbség mint ami egy nyomasztó esős ködös őszi nap és egy tavaszi ragyogó napsütéses délután között van.

Nehéz idők.

A festésben, csakúgy mint bármi másban, sokszor vannak nehéz időszakok. Ez zömmel azt jelenti, hogy nem megy gördülékenyen a dolog. Sehogy sem érzi az ember a lényeget, sok a vakvágány, az erőltetés. Ekkor legjobb, ha egy kis időre az ember hanyagolja, nem fest egy darabig. Aztán majd be lehet pótolni a kiesett napokat, hiszen úgysem a mennyiség a lényeg. Persze ez nem jelenti azt, hogy gondolatban sem foglalkozunk vele.

Ilyen nehéz időszakok a festésben pl. ha valamilyen nagyobb érzelmi krízisen megyünk keresztül, vagy például egy költözés időszaka, vagy egy tavaszi fáradtság ideje. Vagy erős munkahelyi stressz. De bármi, ami kizökkent bennünket a normális kerékvágásból, előidézheti az átmeneti közömbösséget, fásultságot a festés iránt.

A legveszélyesebb, ha mások értetlensége miatt megy el a kedvünk a festéstől. A rossz indulatú megjegyzések akár évekre is elveheti a festő kedvét a saját út keresésében. Nagyon nehéz ezeket figyelmen kívül hagyni. Úgy kell, kellene tenni, mintha nem is léteznének. És nem is kell miattuk senkire megharagudni, megsértődni. A sértődött alkotó már nem ura teljes egészében alkotó erejének.

Majd eljön a nap, amikor ismét jól esik visszatérni a festéshez. Meghozhatja a munkakedvet például egy nagyon jó kiállítás megtekintése, egy szép napsütéses nap, vagy valami apróság, aminek nagyon tudtunk örülni.

Tisztán látás

Több mint egy évtizede már, hogy egy két kattintással átfogó képet kaphatunk időben távoli korok művészetéről. Előtte a könyvtárakat kellett bújni, ha az emberi civilizációnk igazi gyöngyszemeire áhítoztunk. Ma már ki sem kell mozdulnunk otthonról ezért. Nincs már rejtve semmi értékes, akár a régi nagy mesterek alkották, és barbár hordák el nem pusztították, akár mai igazi művészek. Minden tálcán van kínálva. Lehet választani, ki melyik irányba szeretne indulni. Csak egy dolog hiányzik, de az nagyon. Az az igazi kultúrát teremtő közösség, ami teljesen önálló, értékes világot tudna teremteni. Helyette megkaptunk minden információt, amit valaha volt társadalmak megteremtettek. És ebből a hatalmas kincsből mindenki annyit fogad be, amennyit csak bír. És úgy tűnik, már mindent megalkottak, minden irányba elindultak, mindent megoldottak a művészet terén. És a csúcsokat már rég meghódították. Nekünk csak aprócska dombocskák maradtak, és elindulhatunk ezeket megmászni, ha van hozzá kedvünk. Csak el kell döntenünk, melyik csapás a nekünk való, és gyorsan megtanuljuk a nagyok kisebb nagyobb trükkjeit, és máris igazi művészek leszünk.



Csakhogy ez óriási tévedés.

Most van az ideje annak, hogy rendet rakjunk e téren. Legalábbis a fejünkben. Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy elszigetelt kis közösségek művészet teremtő aktív részesei leszünk. Le kell tisztázni magunkban, mi az ami igazán érték számunkra az összes eddigi művészetekben. Függetlenül attól, hogy mikor alkották, vagy akárhol is a Földön. Nincs már távolság sem időben sem térben ha művészetről gondolkodunk. A mai kor művészete most olyan mint egy felkavart tó vize. Zavaros és átláthatatlan. De nyilván le fog csendesedni, és az emberiség mint egyetlen nagy közösség meg fogja teremteni újra a saját kultúráját, és el fog jönni ennek a világnak is az aranykora, és az már újra összehasonlítható lesz a régi korok nagy teljesítményeivel. Legalábbis remélem.

Tervezhetőség

Mint minden értelmes emberi tevékenység, a festői munka is tervezéssel indul. A festő, hasonlóan az építészhez, megtervezi a munkáját. Elgondolja mit fog festeni, vázlatokat készít. Szinte előre látja a kész alkotást. Alaposan felkészül. Úgy tűnik, innentől kezdve minden akadály elhárult a mű megszületése elől.

A valóság azonban egy picit, vagy nem is kicsit, de beleszól a dolgok menetébe. A valóság pedig most a festő lelki világa, ami nagyon nehezen kiszámítható, tervezhető. Menet közben a dolog kezd átértékelődni. A már lefektetett apróságok más jelentéssel kezdenek felruházódni, a hangsúlyok eltolódnak, hirtelen más erők, színek, formák kezdenek el nagyobb jelentőséggel bírni. A festő meg nem tud ellenállni a csábításnak, elviszi abba az irányba a képet, ami számára is nagyobb örömet okoz. Az eredeti terv, gondolat pedig már csak nagyon halvány nyomokban lesz felfedezhető. A festő persze ezt nem bánja, különösen akkor nem, ha nagyon jó passzban volt és mintha más vezette volna az ecsetjét, ő csak engedelmeskedett volna a magasabb erőknek az alkotás megszületésénél.

Persze nem minden alkotó kedveli az ilyen kalandokat. Vannak nagyon sokan mérnöki precizitással, türelemmel felvértezett alkotók. Az ők munkáikban más értékeket kell keresni, talán a részletek pontos kidolgozását. Talán a hasonlóságot festett és a látható világ között. A legtöbb festmény amit az emberek alkottak ebbe a kategóriába tartozik. Múzeumok tucatjai vannak dugig ilyen típusú alkotásokkal. De ezek a munkák a valóságnak csak a felszínét tapogatják. A lényegről elterelik a figyelmet. Mesélnek, andalítanak, esetleg elkápráztatnak, de sohasem döbbentenek meg, nem nyújtanak katartikus élményt.

Aztán az első kategóriába tartozó festő elgondolkozik azon milyen jó lenne, ha ő is tudna néha olyan fegyelmezett lenni a saját munkájában, mint amazok. Azok pedig akik a mérnöki precizitás képviselői a festészetben, irigykedve nézik emezek színpompás, felszabadult festésmódját.

Alkotótábor

Nagyon sok az alkotó tábor manapság mifelénk. Szervezik és szponzorálják a települések, a szálloda láncok, bankok, iskolák, stb. Rendszerint egy lelkes művész, rajztanár, vagy népművelő áll szervezőként a háttérben. Általában egy vagy két hetesek, teljes ellátást, külföldieknek néha útiköltség hozzájárulást adnak. Nagyon sok érdekes és értékes programmal dúsítják a táborban töltendő időt. Minden tisztelet a szervezőknek. Cserébe egy vagy két alkotást kérnek a művésztől. A gyűjtemény szaporodik, időközönként áttekintő kiállításokat szerveznek az anyagból. Ez mind rendben van, dicséretes, hasznos.
De van az éremnek egy másik oldala is. Egyes művészek sportot űznek abból, hogy minél több alkotó táborban megforduljanak. Az egyik szinte még véget sem ér, már hivatalosak a másikban. A cél, hogy eltartassák magukat. Az otthagyott alkotásaik meg arról árulkodnak, hogy a selejtet hagyják hátra. Átgondolatlan, összecsapott munkákat, amik értéktelenek. Ez viszont már nagyon elítélendő. A buta festő nem gondol arra, hogy minden egyes ilyen hátrahagyott szemete őt magát fogja minősíteni.

A szervezők felelőssége, hogy minél hamarabb kiszűrjék az ilyen alkotókat, és ne hívják meg őket újra és újra. Nagyon fontos lenne, hogy az alkotó táborokat egy alaposan átgondolt cél érdekében hívják össze. Azért, hogy ki tudjon alakulni egyfajta szellemisége a tábornak. A hasonlóan gondolkodó művészek egymást felerősítik, és az alkotó tábor valóban alkotó jellegű lesz, nem pusztán "alkoholtábor".

Nagyon fontos a résztvevők életkora. Amelyik tábor átlag életkora túl magas, ott már kétséges, hogy valami új, érdekes szellemiség ki fog alakulni. A fiatalok hiánya egy alkotó táborban nagyon nyomasztó tud lenni.

Nem lenne szabad kizárólag csak hivatásosnak kikiáltott művészeknek tábort szervezni. Ez csak még jobban felerősíti a "hivatásos - nem hivatásos", a művészeket nagyon keményen két szekér táborra kényszerítő és az életüket megkeserítő ellentétet.

Nagyon fontos, hogy legyenek közös, a szakmát gyakorló, bemutató, tevékenységek. Pl. ilyen lehet közös modell rajzolása, vagy egy vászon alapozás fortélyait bemutató foglalkozás, stb.

Csodagyerek – Csuda felnőtt

Nincs a festészetben csodagyerek. A festészet nem alkalmas arra, hogy a szülők nagy reményeket fűzzenek egy-egy ügyesen rajzoló, festegető gyerek jövője iránt. Hála Istennek. Minden gyermeket ugyanis csodagyereknek kellene tekinteni, mivel a látásuk annyira őszinte, tiszta, amit a felnőttek csak csodálni tudnak. És elrontani. Ez az igazság. Akit a szülők, pedagógusok felfedeznek maguknak az ügyesen rajzolók közül, azt nagy valószínűséggel el is rontják. Próbálják a saját ízlésvilágukat rá erőltetni, terelgetni, korrigálni. A végeredmény rendszerint egy langyos középszer. Hagyjuk a gyerekeket a saját útjukat járni. A kamaszkor úgyis elvégzi a nagy szelekciót. Akik azután is vonzalmat éreznek a festészetek iránt, na velük már valóban érdemes komolyan számolni. És megadni nekik minden lehetőséget, hogy kifuthassák magukat. De ekkor már általában elfogy a felnőttek lelkesedése arra, hogy a bizonytalan megélhetést biztosító művészi pálya irányába terelgessék a fiatalt.

Annál érdekesebb viszont a felnőtt fejjel a gyermeki álmait megvalósítani akaró emberek festészet iránti tevékenysége. Hihetetlen mennyi szunnyadó erő, energia tud felszínre törni ezekben a munkákban. Ékes bizonyítéka ennek azon  művészeti potrálok népszerűsége, ahova szabadon felrakhatják  munkáikat az alkotók. Ők azok, akik zömmel minden érdek nélkül valósítják meg önmagukat. Saját és mások örömére alkotnak sokszor igen magas színvonalon.

Hol a vége?

Minden alkotó életében eljön a hanyatlás korszaka. Ez tény, csak sajnos, maga az alkotó az aki ezt soha nem akarja tudomásul venni. Pedig ha csak a munkáit nézzük, nagyon sok jel utalhat erre. Csak össze kell hasonlítani a legújabb alkotásait a valaha készített legjobb munkáival. Ha már csak külső jelek alapján hasonlítanak az igazi alkotásaihoz, akkor nagyon jó lenne, ha felhagyna az egésszel.
De mindég találni példát arra is, hogy valaki idős korában kezd új, nagyszerű szellemi kalandokba. Reménykedjünk, hátha mi is ebbe a kategóriába tartozunk.