Nagyon sok alkotó van, aki vegyes érzelmekkel megy el, ha egyáltalán elmegy kortárs képzőművészek kiállításainak megnyitóira. Különösen azokéra, akiknél úgy érzi, nem feltétlen a tehetségének köszönheti a sikereit. Az biztos, hogy sokan kihasználták az adódó lehetőséget, kurzus vagy kormányváltást és minden lehetőséget megragadva, magukat előtérbe tolták, mondván, eddig nektek állt a rúd, most nekünk. Nem érdekel a sorsotok, most mi következünk. Kétségtelen, hogy ez a fajta hozzáállás idegen a művészetek lényegétől és nagy fokú lojalitást feltételez a fenn álló hatalommal kapcsolatban. És persze óriási kockázatot az alkotó számára, hiszen, ha a rezsim bukik, akkor a hozzá lojális alkotók hada kerülhet kritikus helyzetbe. Valamikor az uralkodókat kiszolgáló alkotók hosszú távra rendezkedhettek be, manapság a rezsimeket szolgálóknak jóval rövidebb idő adatik. Ha a rezsim bukik, akkor művészek tömege lesz kénytelen álmait feladni. Hogy mi lesz velük, szinte senkit nem érdekel. Megkeserednek, nyomorognak, alkohol vagy drog függővé válnak vagy keresnek maguknak valami hétköznapibb megélhetést. Talán ez a legjobb megoldás, hiszen a szükség nagy úr, élni kell. Az álmokat pedig elteszik jobb időkre. A legkritikusabb ebből a szempontból az előadóművészek sorsa ma, de a képzőművészek, legalábbis a hivatásosak, a rendszerváltás előtti időkben is ki voltak szolgáltatva a hatalom jóindulatának és úgy tűnik, ma is. A megosztottság tehát megvalósul azok körében, akik rá vannak szorulva a hatalmon lévők kegyeire. Ha egy diktatórikus hatalom van hosszú ideig, akkor azt kell szolgálni, ha kettő váltja egymást, akkor ki ezt, ki azt, de az is előfordul, az ügyes életművészek esetében, hogy mindkettőt. És van egy csendes többség, aki mindebből kimarad, vagy szándékosan, vagy mert élhetetlen és csak a művészetének él és épp hogy csak megél valahogy. Amit viszont alkot, az sokszor értékesebb, mint a kegyeket keresők alkotásai. Aki viszont valamely oldal mellett elkötelezte magát, az nem kerülheti el a megbélyegzést. A hatalmon lévők minden bűnében, gonoszságában osztoznia kell, ez az ára a lojalitásnak.
Persze a képzőművészek számára az érvényesülésnek van egy másik, de szintén elég rögös útja, mégpedig a galériák világa. Ha egy művész bekerül egy jó nevű galériába, az már fél siker. Akkor ő már lesajnálhatja a hatalomhoz dörgölődő alkotókat. De bekerülni egy galériába éppoly nehéz, vagy tán még nehezebb, mint a hatalom kegyeibe férkőzni.
És akkor mi, élhetetlenek, mikor következünk? Hát nagy valószínűséggel mi már nem, de esetleg, amiket alkottunk, ha igazán tartalmasak, talán....
Összesen három egész és egy fél Maja kódex maradt fenn. De
miért csak ennyi? Azért mert a hódító spanyolokkal keresztény hittérítők is
bevonultak a felfedezendő új világba, és amit veszélyesnek ítéltek a
kereszténységre nézve azt mind elpusztították. Így került máglyára egy ősi
civilizáció majd minden írásos emléke. Képzeljük el, ha egy hódító hatalom Európa
összes írásos dokumentumát megsemmisítené, mert neki nem kívánatos. Maradnának
csak a tárgyak és az épületek. Ezekből kellene egy későbbi kor emberének
fogalmat alkotni rólunk, ma élő emberekről. 
Bécsben nem szeretik a magyar festészetet. Végigjárva Bécs
összes múzeumát, egyetlen magyar festő munkájával sem találkoztam. Szomorú, de
igaz. Mi, számukra nem létezünk e téren. Nagyon sok remekművet lehet ott látni,
de nem lehet nem észrevenni, hogy szinte minden gyűjteményt Gusztáv Klimt
nevével adnak el. Akkora reklámot csaptak neki, hogy az egyszerű osztrák azt
hiheti, nagyobb festő volt, mint Rembrandt Harmenszoon van Rijn, vagy Jan
Vermeer van Delft. Ugyanis e két nagymester munkáit szabadott fotózni a
múzeumokban, Gustav Klimt munkáit viszont szigorúan tilos. Jó festő volt Klimt,
de azért az európai nagymesterek sorában jócskán vannak előtte a rangsorban. Az
biztos, hogy az osztrák szecesszió megalapítójaként igen jelentős az életműve.
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Gustav_Klimt) Nem nehéz viszont felfedezni, hogy kapcsolat van e két dolog
között: nosztalgia az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnése, a gyarmataik
elvesztése miatt, és amit Klimt képei sugároznak. Klimt képeiben ugyanis a sok aranyozott
felület, a dekadens életérzés mind az elveszett aranykorra utal. A mulandó
szépségről, elveszett gazdagságról, az elmúlt fiatalságról mesélnek ezek a
munkák. Szép-szép, de nem egy haladó
művészet, akármennyire is eladhatók, piacképesek most. A gazdag ember, a bankár, vagy akárki, aki megveheti
ezeket a munkákat ugyanúgy a saját
gazdagságának örökké valóságát akarja bennük látni. Hamis világkép. ZSÁKUTCA! 
