Fekete és fehér

A fehér és a fekete a festők számára a legnehezebben kezelhető színek. Úgy tűnik, mintha nem is lennének azok, valójában nagyon is színek, csak nagyon nehéz bánni velük. És ennek nagy valószínűséggel pszichés okai is vannak. A fehér annyira ott van a kezdeteknél, annyira őt kell legyőzni, szinte cél az, hogy ne maradjon belőle egy csepp sem, hogy a végén egy kicsit ellenségnek számít. Pedig nélküle nem lehet képet alkotni. Ő a kezdet, ő a viszonyítási alap.


A fehér fölött ragyognak fel igazán a színek. Ha például egy sárgát nem fehérre kenek, akkor azt csak elpocsékoltam. De ugyanaz igaz a többi tiszta színekkel is. Mind a fehér fölött élnek igazán. A sok fehér viszont elvakít és ugyanúgy nyomasztó, fárasztó lehet mint a sok fekete.

Képzeljünk el két egyforma méretű vásznat. Az egyiket fehérre festettük, a másikat feketére. A két vászon teljesen ellenkező hatással lesz egy festő számára.

A Fehér arra ösztökél, hogy álmodjunk rá valamit.

A fekete azt sugallja, már nincs mit tenni, minden hiábavaló.

A feketét nagyon szépen fel lehet ragyogtatni a többi élénk színek által úgy, hogy egyáltalán nem lesz nyomasztó hatása. Nagyon kevés festő van a művészet történetben, aki megérezte a feketében rejlő fantasztikus lehetőségeket.

A fehérnek is óriási lehetőségei vannak, csak kellő mennyiségű sötétet kell vele szembe állítani és ekkor elkezd fölragyogni, szinte a fény forrásaként viselkedni. De ha fehér a képen a tej színére emlékeztet bennünket, akkor még nagyon messze vagyunk a csoda megszületésétől.

A festés közben a fehér és a fekete kockázatokkal jár. Mindkettő hajlamos arra, hogy a többi színt maga alá gyűrje, összekoszolja. Ha mindenképpen használni kell, akkor használjuk bátran, de hagyjuk, had száradjanak meg rendesen. Addig a többi színnel ne dolgozzunk a közelükben, amíg a kenés szempontjából ártalmatlanok nem lesznek.

Nagyon sok festő úgy használja a fehéret, hogy bizonyos területeken meghagyja az alapot érintetlenül . Ezt csak akkor érdemes alkalmazni, ha az alap fehérje is ugyanaz az anyag, mint a többi pigment a képen. Például, ha gesso alapozást alkalmaztunk olaj kép esetén, akkor alapozás után vékony rétegben kenjünk cinkfehér olajfestéket a felületre, és ha az is teljesen megszáradt, csak akkor kezdjünk hozzá a kép festéséhez.

Sok festő azért kerüli tisztán ezt a két színt, mivel a hogy ők a grafikák főszereplői. A festést viszont sokkal komolyabb tevékenységnek gondolják, ezért inkább kerülik annak eszköz tárát, így a feketét és a fehéret is.

E két színhez való viszonya egy festőnek filozófiai értelemben is meghatározó. A szűk látókörű festő, mondjuk ha mindég idilli, bájos kis marhaságokat fest, és ő maga sohasem érzi át a létezés nyomorúságát, akkor valószínű a sötét színeket száműzi a palettájáról. Szín világa mindég langyos, esetleg fülledt lesz, de a valóság ábrázolásától a képei fényévnyi távolságra lesznek. Munkái mind hazugságok, hosszú távon megérdemlik a pusztulást.

A pesszimista alkatú festő tudat alatt is a sötétebb színeket fogja előnyben részesíteni. Képei nyomasztók lesznek, pontosan tükrözve a festő lelki világát. Az ilyen típusú alkotásokkal nem szívesen élnek együtt az emberek mert nagyon erősen befolyásolják hangulatunkat. Egy-egy kiállításon még csak csak megnézzük, de szeretni nem fogjuk őket.

Lehetőleg a képeinken a feketétől a fehérig vonultassuk fel a színek skáláját, de három négy színnél többet egy képen sose alkalmazzunk, mert akkor a munkánk átmegy fecsegésbe, abból pedig amúgy is kapunk eleget. Ha viszont elkerüljük e két nemes színt, akkor is figyeljünk arra, hogy a legsötétebb és a legvilágosabb szín között akkora legyen a különbség mint ami egy nyomasztó esős ködös őszi nap és egy tavaszi ragyogó napsütéses délután között van.