Rontott kép.

Az ember elképzeli a kész művet mielőtt hozzálát annak megfestéséhez. A képzelt kép hibátlan, gyönyörű. Pont azt fejezi ki amit szeretnénk.
Aztán jön a megvalósítás. A kezdeti sikerek feldobnak, de egy ültőben nem lehet minden alkotást befejezni. Főleg, ha a mérete miatt a nagyobb képek kategóriába tartozik. Folytatni kell, a hangulatunk változik, a fényviszonyok változnak, szép lassan távolodunk az eredetileg elképzelt képtől. Ez egyre inkább frusztrál bennünket, emiatt bedőlünk minden új  ötletnek, ami menet közben éppen adódik, hátha attól feljavul a kép, a végén szépen elrontjuk az egészet. A festék, a vászon drága dolog, mit kezdjünk most az elrontott alkotással. Kidobni nagy pazarlás, meg kell találni az újrakezdés lehetőségét. Újra alapozni már nem lehet, valami más kell legyen a megoldás.
Ezzel a problémával igen sokszor szembesül a saját alkotásaival szemben igényes festő. Had másoljam ide egy kedves ismerősöm hasonló kesergésére adott válaszom:

... sose bánd, ha valamit elrontottál. Az én padlásom is tele van az ilyen típusú munkákkal. Én úgy hívom őket: alá valók. Asztal alá lököm, jelképesen egy picit megalázom őket. Kihívásnak tekintem, nehogy már ők győzzenek, a hitványak. A megalázásuk, számomra bátorságot, erőt ad a saját gyengeségemmel szembeni harcra. A festék meg elbírja, és ez nekem még eddig bejött. Ezekből az alávaló munkákból születtek meg talán a legjobb munkáim.

Persze, nem tudhatom, mi az igazi recept erre. Van aki az ilyen munkáit teljesen megsemmisíti, mert úgy gondolja, átok ül rajta.Erre is az illik, hogy mindenki másképp csinálja. Én biztos, hogy a megsemmisítésnek nem vagyok híve. Azt a tárgyat, papírt vagy vásznat, amit annyit pátyolgattak, dédelgettek, az szerintem egy idő után szellemileg feltöltődik, emberi illata lesz. Születésének története van. Rétegződik, gondolatok és festékek  rakódnak rajta egymásra. A végén patinás lesz, még akkor is, ha azt érzed, nem sikerült. Legfeljebb nem az lett belőle, amit eredetileg elgondoltál. De az csak gondolat maradt, ami megszületett az pedig a valóság. És az szerintem mindég fontosabb, mint az ami csak álmainkban létezett.

Még egy adalék ehhez. 

Én azt tapasztaltam, hogy egyes művek attól lettek igazi mesterművek, hogy az eredeti alkotójukon túl még a restaurátorok is szívüket lelküket beleadták abba a műtárgyba. És szerintem még a mester is elcsodálkozna rajta, ha most láthatná, mivé lett azóta, hogy ő kiadta a kezéből. 


Persze nem csak az az egy alkotás elképzelt képe vezérli a festőket. Minden alkotónak megvan a maga szellemi vezérfonala. Ha abba az irányba tudja terelni a munkát, amiben ő igazán otthon van, ami az ő igazi területe, akkor mindegy is, hogy nem pontosan az lett a végeredmény, amit előre elképzelt, valójában a helyes úton járt.