Nézőpont kérdése

Tegyük fel, hogy egy festő nem tagadja meg a látható világ ábrázolását. Szeret, akar embert ábrázolni a képein.

Választhatja azt a nézőpontot, ahogyan ő látja a világot, mindent magához viszonyítva.De belebújhat egy madár bőrébe is képzeletben és akkor mindent annak megfelelően ábrázol. Ekkor az emberek apró kis bolháknak tünnek neki. Így mi sem vagyunk különbek a bennünket körül vevő tárgyaktól, hiszen mi is csak egy érdekes folt, vagy szín vagyunk, akárcsak bármi más körülöttünk.De választhatja a bolha nézőpontját is. Ebben az esetben, például, ha elrepül felette egy légy, egy pillanatra elsötétül előtte az egész világ. Más dolgokat fog fontosnak látni ebből a nézőpontból, és megint másokat jelentéktelennek.

Legalábbis a világ képi megfogalmazásakor, mű alkotásakor. Az pedig, hogy mi volt fontos a festő számára az alkotás során, az valahogy átkerül a kész műalkotásba is. Úgy tűnik tehát, hogy a nézőpont kérdése a festés szempontjából nagyon is fontos.Az ember viszont valójában nem fogja tudni sohasem a látását lecserélni a fenti példák szerint más állatok világlátására. A nézőpont nagyfokú emelése, vagy csökkentése, csupán játék, de végeredmény szempontjából igen meghatározó játék. Akár lenézően, akár feltekintve, mindég emberi módon fogunk látni és mindég az emberről fogalmazunk meg kimondható vagy kimondhatatlan gondolatokat, bármit is ábrázolunk.  Mert más úgysem értheti meg azt amit alkotunk, csakis az ember.A két véglet között természetesen rengeteg átmenet van. A nézőre már a pici kis eltérés is hat, más lesz a kép, ha egy picit felülről, vagy ha csak pár fokkal is, alulról szemlélve ábrázolunk.

Vagy irtózik az ember ábrázolásától. Mert van ilyen is. Akik ezt képviselik azt mondják, már minden formában, stílusban volt az ember ábrázolva, miért ismételjük azt, amit előttünk magas  színvonalon műveltek.Persze ez nem igaz, nem lehet igaz. Szerintük viszont, amit ők alkotnak, az az ember lényegét ábrázolja, kvázi belülről. Ennek az elvnek az árnyékában aztán bármit csinálnak, arra ráfogják, hogy az az ember igazi lényege, belső énje. Persze arról mélyen hallgatnak, hogy úgy valójában senki, soha még nem látta az embert.

De van, hogy nem tagadja meg teljesen a látható világ ábrázolását, csak az egy nézőpontból való ábrázolás nem fontos számára. Ugyanabban a képben hol így, hol úgy láttatja az alakjait, játszik a nézőponttal is. A szemlélő ezt is képes elfogadni, felfogni az ebből adódó érdekes képi világot.

Ma a legritkább esetben ábrázoljuk az embert szemtől szembe, teljes formában, emberi léptékkel, mint azt az ókori kultúrák művészei mindég is gyakorolták. Pedig ez a legegyszerűbb és a legőszintébb nézőpont az ember számára. A gyermekekben is ez a látás él mindaddig, amíg meg nem rontják azt a felnőttek. Az ettől eltérő nézőpontok mind rafináltabbak, egy kicsit mellébeszélők, a lényegről a figyelmet elterelők. Pedig ez az a nézőpont, ami által az ábrázolt ember egy picit felveszi, felveheti az isteni alakját.

Ezért mondom én azt, hogy a nézőpont kérdése nagyon fontos és jó lenne, ha vissza tudnánk térni arra az útra, amely számunkra a legtermészetesebb, az ősi kultúrákban legtöbbet használt nézőpont, amivel rólunk, a világunkról legőszintébb képet tudjuk megformálni.Azért mert a világ bonyolulttá vált körülöttünk, ez nem indokolja azt, hogy a világlátásunk zavaros legyen. Pont e miatt lenne szükség arra, hogy a műalkotások megtartsák a bennünk élő őszinte, tiszta képet magunkról, a világunkról, isteneinkről. Csak így van esélyünk ember voltunkat megőrizni.