A festő és a festők

Mint általában minden közösség, vagy megvéd, megerősít, vagy kiközösít. A festők társadalma sem működik másként. Hihetetlen mennyi gyűlölet él a festőkben más festők iránt. Ennek rendszerint több oka van, de első és legfontosabb ok az irigység a mások sikereire, lekicsinylése annak amivel mások sikereket érnek el. Ezt főleg az országos, vagy nemzetközi hírnévre szert tett művészek iránt érzi az, aki nem tartozik ebbe a körbe. A gyűlölet, a kiszorítósdi viszont virágzik alacsonyabb szinten is.

Egy városban, egy településen nagyon sok festő művész él, mindenki tudja, hogy az érvényesülésnek, a sikernek nem csak szakmai oldala van. Sokszor a megélhetés forog kockán, ha valaki nem tudja magát úgy eladni, hogy ő az igazi, a másik meg csak kontár, amatőr. És mivel az átlag ember, és főleg a politikus, legkevésbé érzékeny és művelt a művészetek iránt, így jobban elfogadja a szakmabeliek véleményét a többiek megítéléséről. És aztán ettől a pillanattól kezdve az egész mecenatúra vak vágányon van. A gátlástalanabb fajtának sokkal nagyobb az esélye, mint az érzékeny lelkületű művésznek. És sajnos a gátlástalanabb fajtából van a több.

Egy város vagy egy megye, ha a kultúrájával dicsekedni akar, tárlatokat rendez, nyári, őszi, stb. Ezekre jelentkezhetnek a művészek, és ki is teszik magukat rendre a megalázásoknak. És pontosan a szakmabeliektől kapják a legnagyobb pofonokat. Mert hisz egy festő fogja megmondani egy másik festőről, hogy az alkotása érdemes e arra, hogy a kiállításon szerepeljen vagy sem. És ha nagy kegyesen bevették, lehet alkalmazni a második szinten a megalázást, a kiállító tér melyik sarkába dugják el az ő alkotását, jelezve, hogy bevettük ugyan de szeretnénk a nagyközönség elől eldugni, mert hiszen gyenge az a munka. Aztán jöhet a következő szintje a megalázásnak, a megnyitó. A megnyitó beszédekben is finoman rangsorolva vannak az alkotók. Valaki, nyilván szakmabeli, meghozza az ítéletet, kit kell kiemelni, kit kell elhallgatni. És akkor a festő végiggondolja a saját véleménye szerint a kiemeltek rangsorát és rendszerint elcsodálkozik. A legszörnyűbb pedig a kiállításról írt kritika. Itt lehet igazán lealázni a kiállításon szereplőket. És itt már meg is szokták nevezni az un. gyengén szereplőket. De van még egy szint. Semmit sem írni valakiről. Mintha nem is létezne.

Nagyon hamar kialakul, kik foglalják el a festők társadalmában a diktáló szerepet, és kik az alattvalóit. És a diktálók maguk közül kitermelik a diktátort, aki aztán élete végéig eljátssza ezt a szerepet. És ha a diktátor lelép, azonnal ott az utódja, és úgy tűnik mifelénk képtelenség ebből az ördögi körből kikerülni.