Egy város vagy egy megye, ha a kultúrájával dicsekedni akar, tárlatokat rendez, nyári, őszi, stb. Ezekre jelentkezhetnek a művészek, és ki is teszik magukat rendre a megalázásoknak. És pontosan a szakmabeliektől kapják a legnagyobb pofonokat. Mert hisz egy festő fogja megmondani egy másik festőről, hogy az alkotása érdemes e arra, hogy a kiállításon szerepeljen vagy sem. És ha nagy kegyesen bevették, lehet alkalmazni a második szinten a megalázást, a kiállító tér melyik sarkába dugják el az ő alkotását, jelezve, hogy bevettük ugyan de szeretnénk a nagyközönség elől eldugni, mert hiszen gyenge az a munka. Aztán jöhet a következő szintje a megalázásnak, a megnyitó. A megnyitó beszédekben is finoman rangsorolva vannak az alkotók. Valaki, nyilván szakmabeli, meghozza az ítéletet, kit kell kiemelni, kit kell elhallgatni. És akkor a festő végiggondolja a saját véleménye szerint a kiemeltek rangsorát és rendszerint elcsodálkozik. A legszörnyűbb pedig a kiállításról írt kritika. Itt lehet igazán lealázni a kiállításon szereplőket. És itt már meg is szokták nevezni az un. gyengén szereplőket. De van még egy szint. Semmit sem írni valakiről. Mintha nem is létezne.
Nagyon hamar kialakul, kik foglalják el a festők társadalmában a diktáló szerepet, és kik az alattvalóit. És a diktálók maguk közül kitermelik a diktátort, aki aztán élete végéig eljátssza ezt a szerepet. És ha a diktátor lelép, azonnal ott az utódja, és úgy tűnik mifelénk képtelenség ebből az ördögi körből kikerülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése