A fotó rabságában

Festő ismerősöm mesélt festői módszeréről egy kiállítása kapcsán, ami nem más, mint fotó utáni festés, kisebb nagyobb átköltéssel. A témákra fényképezőgéppel vadászik, több százból választja ki azt a négyet, ötöt, amiből úgy gondolja, képet kell csináljon. A fotót vázlatnak tekinti, abból indul ki, gondosan felvázolva a látvány arányait, majd ha ez megvan, jöhet a kifestés. A felületei nem egyszerűen simára kent területek a vásznon, hanem többször átfestve, száradni hagyva majd újra átfestve, lazúrozva alakulnak. A kész munka, hosszú hónapok festés, száradás, újrafestés ciklusainak végeredménye, de egyszerre öt, hat kép is folyamatban van, míg az egyik szárad, addig folyik a festés a többi képen.

A végeredmény: dekoratív, tetszetős munkák, elégedett festő, elégedett kiállítás látogató. A képek jól mutatnak egy mai modern lakás falán. Erre a festésmódra legjobban illő kifejezés az, hogy száraz festésmód, ami egyformán vonatkozik a festék kezelésére, és a festői indulatoktól való tartózkodásra.

Dicséretes a dologban a kitartó munka, a precíz megvalósítás, a dekorativitás szándékos felvállalása.
Kétséges számomra a dologban a fotó által leképzett kép belső arányaihoz való görcsös ragaszkodás, az indulatoktól való tudatos tartózkodás, a véletlenek szándékos kerülése. Ez a típusú festés számomra olyan, mintha egy számítógépet tanítottak volna meg olajfestményeket gyártani, ami ha kell, a web kamerájával készít egy fotót és egy program azt feldolgozza, bevet különböző trükköket a faktúrák legyártására, majd az egészet kinyomtatja. Egy dolog nagyon hiányzik belőle, az esendő, érző, kételkedő, gyötrődő  ember.

Két nappal később.

Belátom, egy kicsit keményen ítéltem meg ezt a fajta festői hozzáállást.
Egy picit jobban utána gondolva, kell jó adag bátorság ahhoz, hogy valaki szembe merjen menni mindenfajta elvárással, amit az úgynevezett szakma elvár ma a festőktől. Aki ma meri azt vállalni, hogy pl. egy hortobágyi puszta szürke marhákkal ma is lehet festői téma, mindannak ellenére, hogy az átkosban igen sok (a párt által) kiválasztott művész csámcsogott rajta, a szakma ezért ma lesajnál mindenkit, aki hasonló témákban gondolkodik, az igencsak értékelendő. Az, hogy valaki úgy találja meg a saját világát, hogy az egyben a közönségnek is ínyére van, az nem probléma. Azon ritka festők közé fog tartozni, akik békében vannak magukkal, és a világgal is. Ez számomra a régi-új, és egészséges hozzáállás a festészethez. A fotó ilyen arányú tiszteletével szemben viszont továbbra is fenntartom a fentebb vázolt kételyeimet.