Pótcselekvés

A kis, sokszor tenyérnyi, vagy két tenyérnyi képek tulajdonképpen pótcselekvések. Könnyebb ekkora méretben összefogott, jó munkát csinálni, mint nagyobb felületen. Persze a végén kiderül, ezekkel is ugyanazokat a problémákat kell megoldani, mint a nagyobbaknál, nem adja könnyen magát ez sem. Talán ezeknél mentesül az ember a tervezés fáradságos munkáitól. Itt nagyobb teret kaphat a rögtönzés, a ráérzés. Ezért ezek talán frissebbek, és őszintébbek mint a nagyobb társaik. Lehetnek ezek is hatásosak vagy monumentálisak, vagy drámaiak, viszont óriási hátrányuk a kis méret. Szinte beleborzong az ember, ha ugyanezt elképzeli sokkal nagyobb méretben. De a felnagyítás csak digitálisan lehetséges. Ugyanazt nagyban is megfesteni, ami piciben nagyon ütős, nekem még soha nem sikerült.

A pici kép a weben nagyon csalóka tud lenni. Ha nem utal semmi a méretre, akkor ha ugyanattól az alkotótól látunk két munkát a weben, hajlamosak vagyunk a kisebb méretűt jobbnak ítélni. A kis képnél még az ecsetvonások finomságában is gyönyörködhetünk, és általában színben is gazdagabbak, szebbek. Viszont teljesen megfordul a helyzet, ha ugyanazt a két képet egy kiállításon van szerencsénk megtekinteni. Ott a kis kép jelentéktelenné válik. Átsiklunk felettük, maradandó élményt pedig csak a nagyobbak fognak jelenteni. 

Valójában minden kis kép arról szól, hogy milyen nagy képpel lennék elégedett, ha meg tudnám festeni. Tehát pótcselekvés. A nagy mű megalkotása így várat magára. Talán el kellene hagyni ezt a méretet és mindég csak nagy méretben gondolkozni, talán...

Mi köze a valósághoz ezeknek a kis munkáknak? Ki tudja? Talán csak játékok a szinekkel, formákkal, érzelmekkel. Minden komolyabb megfontolás nélkül, csak úgy megszületnek. Persze nem egy két perc alatt. És nemcsak a véletlen szülöttei. És zömmel tájakat ábrázolnak. Lehetőleg minél nagyobb térbeliséggel.  

A festő a legnyitottabb ember a művészek közül. Mégha a valóságban zárkózott is, a munkáival mindent elárul magáról. Aki tud olvasni a képek nyelvén, az mindent lényegeset megtudhat a képeken keresztül az alkotójukról. Persze nyilván nem az alkotó a fontos, hanem amit közölni akar. De a közlendővel együtt magát is kiteregeti. Itt vannak például ezek a kis képek. Ha el tudnék tekinteni attól, hogy valójában én alkottam őket, akkor azt mondanám: Aki ezeket festette tele van feszültséggel. Ilyen kis felületre hatalmas energiákat sűrít bele. Próbálja megzabolázni őket, de valójában szereti ezt az állapotot, amikor a benne lévő féktelen erőket a rend utáni vágya féken tudja tartani. Ennél több is kio...

Egyébként pótcselekvésnek tűnik nagyon sok olyan tevékenység is, ami nem közvetlenül alkotó tevékenység, viszont kapcsolatban áll vele, mint pl. az alapozás, a paszpartuzás, a keretezés, stb. Én például kifejezetten szeretek ezekkel a dolgokkal foglalkozni, kvázi bemelegítésként. Ez kis szellemi erőfeszítéssel jár, közben meg azon jár az agyam, egy-egy munka milyen hiányossággal bír, és azt hogyan lehetne kiküszöbölni. Ha rögtön a festéssel kezdek, ráhangolódás nélkül, akkor nagyon sokszor vakvágányra futok. Nem látom meg azonnal a lényeget, már meglévő értékeket húzok keresztül.