Festeni nehéz

Újragondolás

2011-11-02T07:12:00.000-07:00

A ma művészetnek kikiáltott irányzatok legjellemzőbb stílusjegyeit a pénzvilág szereplői alakítják ki. A művészet fogyasztása ma luxus lett. A műalkotások nem az emberi közösségek természetes velejárója. A nevesebb képzőművészeket ugyanúgy "legyártják" neves galériák, mint a könnyűzene sztárjait. A remekműveknek kikiáltott munkák befektetésként funkcionálnak. Mindennek a mozgató rugója a pénz, a nagyon sok pénz.
A ma preferált érték a nagyon egyedi látás, a meghökkenteni tudás. Aki ezekkel a képességekkel rendelkezik, (és természetesen megfelelő kapcsolatokkal) ő lesz a sztárolható művész, akinek a munkáit csillagászati árakon lehet majd eladni. Közösségi értéke így természetesen soha nem lesz az ilyen munkáknak, hiszen az alkotójuk eleve ki van emelve mindenfajta közösségből.
Ettől a ma megváltoztathatatlannak tűnő tendenciától eltérni csak azok tudnak, akiknek eleve esélytelen bekerülniük bármilyen üzleti alapon működő galériába, körbe, szervezetbe. Vagyis a függetlenek, akiket nem a pénz motivál alkotás közben, csupán a kíváncsiság, az alázat, a lelkesedés. A fentieket viszont nekik is tudomásul kell venni, de nem szabad, hogy döntéseikben bármilyen mértékben befolyásolja őket.
Nekik viszont újra kell gondolniuk az egész művészettörténetet. Ugyanis nem lehet nem tudomást venni róla, hogy eddig miket alkottunk, hisz bármerre járunk beléjük botlunk, gyönyörködtetnek, elgondolkodtatnak. Az amit eddig produkált az emberiség a képzőművészet téren, nem biztos, hogy folytatható utat ígér a mai kor alkotóinak. Itt a fejlődés nem mondható lineárisnak, mint például a tudományok területén. Bizonyos stílusok kapcsolódhatnak hatalmi elitekhez. Természetes, ha azok bukásával a hozzájuk köthető művészeti stílusok is hanyatlani kényszerülnek.

Nagyon sok oka van egyes művészeti korok megszűnésének, de tény hogy megszűnnek és attól kezdve a hasonló stílusjegyekkel operáló művész nem lesz olyan hiteles, mint azok akik a virágkorban alkottak. A hanyatlás okai nagyon alaposan feltérképezhetők. Nem mondható el viszont ugyanez az új korszakok megszületéséről. Márpedig ez sokkal izgalmasabb történet lehet, mert talán ma is aktuális.

Csakazértis!

2011-08-23T23:23:00.000-07:00

Annak ellenére, hogy nem jár semmilyen erkölcsi elismeréssel a vele való foglalatosság, hogy nem jár semmilyen anyagi haszonnal a tevékenység, hogy nem kis erőfeszítésbe kerül egy-egy munka elkészítése, mégis úgy érzed muszáj folytatni. Dacból. Mert kíváncsi vagy, mi az, amit képes vagy elérni, csúcs, amit képes vagy megmászni. Milyen az az új világ, amit csak te tudsz létrehozni, amiben kiteljesítheted a munkásságod. Mert rengeteg rossz példa van előtted, amiről tudod, hogy úgy nem szabad csinálni. Nagyon sok vakvágány, amiről az alkotó nem is sejti, hogy ott parkol. Nagyon sok érték nélküli munkásság, amit anyagi vagy erkölcsi siker koronáz, elhomályosítva a tisztán látást saját tevékenysége felől. Egy két ilyen vakvágányos sikertörténet képes rossz irányba téríteni azon alkotók hadát, akik saját utat járni képtelenek, de könnyen felveszik a mások által kitaposott utak külsőségeit, learatják annak kétes sikereit és sikeres életművészek lesznek. Nagyon sok a hivatalos pecséttel rendelkező alkotó, akit fix állással, hatalommal, más alkotók feletti hatalommal ruháztak fel olyan emberek, akik maguk is csak életművészek. Tőlük várni igaz művészetet botorság. Azt várni tőlük, hogy ők tanítsák meg a fiataloknak, hogy mi az igazi művészet, képtelenség. Messze el kell kerülni őket!

De mindég van egy két jó utat járó alkotó is, akinek a példája téged erősít, úgyhogy ne add fel. Az idő neked dolgozik.

Rontott kép.

2011-04-21T20:18:00.000-07:00

Az ember elképzeli a kész művet mielőtt hozzálát annak megfestéséhez. A képzelt kép hibátlan, gyönyörű. Pont azt fejezi ki amit szeretnénk.
Aztán jön a megvalósítás. A kezdeti sikerek feldobnak, de egy ültőben nem lehet minden alkotást befejezni. Főleg, ha a mérete miatt a nagyobb képek kategóriába tartozik. Folytatni kell, a hangulatunk változik, a fényviszonyok változnak, szép lassan távolodunk az eredetileg elképzelt képtől. Ez egyre inkább frusztrál bennünket, emiatt bedőlünk minden új ötletnek, ami menet közben éppen adódik, hátha attól feljavul a kép, a végén szépen elrontjuk az egészet. A festék, a vászon drága dolog, mit kezdjünk most az elrontott alkotással. Kidobni nagy pazarlás, meg kell találni az újrakezdés lehetőségét. Újra alapozni már nem lehet, valami más kell legyen a megoldás.
Ezzel a problémával igen sokszor szembesül a saját alkotásaival szemben igényes festő. Had másoljam ide egy kedves ismerősöm hasonló kesergésére adott válaszom:

... sose bánd, ha valamit elrontottál. Az én padlásom is tele van az ilyen típusú munkákkal. Én úgy hívom őket: alá valók. Asztal alá lököm, jelképesen egy picit megalázom őket. Kihívásnak tekintem, nehogy már ők győzzenek, a hitványak. A megalázásuk, számomra bátorságot, erőt ad a saját gyengeségemmel szembeni harcra. A festék meg elbírja, és ez nekem még eddig bejött. Ezekből az alávaló munkákból születtek meg talán a legjobb munkáim.

Persze, nem tudhatom, mi az igazi recept erre. Van aki az ilyen munkáit teljesen megsemmisíti, mert úgy gondolja, átok ül rajta.Erre is az illik, hogy mindenki másképp csinálja. Én biztos, hogy a megsemmisítésnek nem vagyok híve. Azt a tárgyat, papírt vagy vásznat, amit annyit pátyolgattak, dédelgettek, az szerintem egy idő után szellemileg feltöltődik, emberi illata lesz. Születésének története van. Rétegződik, gondolatok és festékek rakódnak rajta egymásra. A végén patinás lesz, még akkor is, ha azt érzed, nem sikerült. Legfeljebb nem az lett belőle, amit eredetileg elgondoltál. De az csak gondolat maradt, ami megszületett az pedig a valóság. És az szerintem mindég fontosabb, mint az ami csak álmainkban létezett.

Még egy adalék ehhez.

Én azt tapasztaltam, hogy egyes művek attól lettek igazi mesterművek, hogy az eredeti alkotójukon túl még a restaurátorok is szívüket lelküket beleadták abba a műtárgyba. És szerintem még a mester is elcsodálkozna rajta, ha most láthatná, mivé lett azóta, hogy ő kiadta a kezéből.

Persze nem csak az az egy alkotás elképzelt képe vezérli a festőket. Minden alkotónak megvan a maga szellemi vezérfonala. Ha abba az irányba tudja terelni a munkát, amiben ő igazán otthon van, ami az ő igazi területe, akkor mindegy is, hogy nem pontosan az lett a végeredmény, amit előre elképzelt, valójában a helyes úton járt.

Nézőpont kérdése

2011-04-01T17:49:00.000-07:00

Tegyük fel, hogy egy festő nem tagadja meg a látható világ ábrázolását. Szeret, akar embert ábrázolni a képein.

Választhatja azt a nézőpontot, ahogyan ő látja a világot, mindent magához viszonyítva.De belebújhat egy madár bőrébe is képzeletben és akkor mindent annak megfelelően ábrázol. Ekkor az emberek apró kis bolháknak tünnek neki. Így mi sem vagyunk különbek a bennünket körül vevő tárgyaktól, hiszen mi is csak egy érdekes folt, vagy szín vagyunk, akárcsak bármi más körülöttünk.De választhatja a bolha nézőpontját is. Ebben az esetben, például, ha elrepül felette egy légy, egy pillanatra elsötétül előtte az egész világ. Más dolgokat fog fontosnak látni ebből a nézőpontból, és megint másokat jelentéktelennek.

Legalábbis a világ képi megfogalmazásakor, mű alkotásakor. Az pedig, hogy mi volt fontos a festő számára az alkotás során, az valahogy átkerül a kész műalkotásba is. Úgy tűnik tehát, hogy a nézőpont kérdése a festés szempontjából nagyon is fontos.Az ember viszont valójában nem fogja tudni sohasem a látását lecserélni a fenti példák szerint más állatok világlátására. A nézőpont nagyfokú emelése, vagy csökkentése, csupán játék, de végeredmény szempontjából igen meghatározó játék. Akár lenézően, akár feltekintve, mindég emberi módon fogunk látni és mindég az emberről fogalmazunk meg kimondható vagy kimondhatatlan gondolatokat, bármit is ábrázolunk. Mert más úgysem értheti meg azt amit alkotunk, csakis az ember.A két véglet között természetesen rengeteg átmenet van. A nézőre már a pici kis eltérés is hat, más lesz a kép, ha egy picit felülről, vagy ha csak pár fokkal is, alulról szemlélve ábrázolunk.

Vagy irtózik az ember ábrázolásától. Mert van ilyen is. Akik ezt képviselik azt mondják, már minden formában, stílusban volt az ember ábrázolva, miért ismételjük azt, amit előttünk magas színvonalon műveltek.Persze ez nem igaz, nem lehet igaz. Szerintük viszont, amit ők alkotnak, az az ember lényegét ábrázolja, kvázi belülről. Ennek az elvnek az árnyékában aztán bármit csinálnak, arra ráfogják, hogy az az ember igazi lényege, belső énje. Persze arról mélyen hallgatnak, hogy úgy valójában senki, soha még nem látta az embert.

De van, hogy nem tagadja meg teljesen a látható világ ábrázolását, csak az egy nézőpontból való ábrázolás nem fontos számára. Ugyanabban a képben hol így, hol úgy láttatja az alakjait, játszik a nézőponttal is. A szemlélő ezt is képes elfogadni, felfogni az ebből adódó érdekes képi világot.

Ma a legritkább esetben ábrázoljuk az embert szemtől szembe, teljes formában, emberi léptékkel, mint azt az ókori kultúrák művészei mindég is gyakorolták. Pedig ez a legegyszerűbb és a legőszintébb nézőpont az ember számára. A gyermekekben is ez a látás él mindaddig, amíg meg nem rontják azt a felnőttek. Az ettől eltérő nézőpontok mind rafináltabbak, egy kicsit mellébeszélők, a lényegről a figyelmet elterelők. Pedig ez az a nézőpont, ami által az ábrázolt ember egy picit felveszi, felveheti az isteni alakját.

Ezért mondom én azt, hogy a nézőpont kérdése nagyon fontos és jó lenne, ha vissza tudnánk térni arra az útra, amely számunkra a legtermészetesebb, az ősi kultúrákban legtöbbet használt nézőpont, amivel rólunk, a világunkról legőszintébb képet tudjuk megformálni.Azért mert a világ bonyolulttá vált körülöttünk, ez nem indokolja azt, hogy a világlátásunk zavaros legyen. Pont e miatt lenne szükség arra, hogy a műalkotások megtartsák a bennünk élő őszinte, tiszta képet magunkról, a világunkról, isteneinkről. Csak így van esélyünk ember voltunkat megőrizni.

FESTŐFÖLD SÁGSÉGSÁGOK ALKOTKMÁNYA

2011-03-22T18:58:00.000-07:00

Ir-Gum-Bur-Gum

(Pre-Am-Bu-Lum)

A Festészet Felvirágoztatásának érdekében én, HZ I.F (I.F = Igaz Festő) a FESTŐFÖLD Új ALKOTKMÁNYÁNAK elfogadásáig a FESTŐFÖLD ALKOTKMÁNYÁNAK szövegét a következők szerint állapítom meg:

I. fejezet, arról, hogy alkotmányozni élvezet.

1. § Országunk neve: FESTŐFÖLD SÁGSÉGSÁGOK. Összetaró ereje az ÁLMOK. Ez valójában az én álmom, a te álmod és az ők álmaik összessége. Természetesen mindegyik álom a festéssel kapcsolatos.

2. § FESTŐFÖLD elhelyezkedése: 20 centivel a POCSOLYAFÖLDEK felett. Helyzetére való tekintettel különösen figyelmet érdemel. Az ÁLMOK erejétől függ, hogy a 20 centi folyamatosan tartható e.

3. § FESTŐFÖLD államformái: köztársaSÁG , jóittélniSÉG, festársaSÁG és másságOK. Röviden: SÁGSÉGSÁGOK.
4. § FESTŐFÖLD pocsolyától független, demokratikus jogállam. Ez annyit tesz, hogy politikától, pénztől és minden más ármányságtól távol tartja magát.

5. § FESTŐFÖLD tagja lehet minden I.F (Igaz Festő), aki elfogadja annak alkotmányát. FESTŐFÖLD tagja lehet még minden gyermek is, amíg szeret festeni, hiszen ők mind igaznak születtek.

6. § FESTŐFÖLDÖN minden hatalom a festőké, akik a kép-szuverenitást a választott képviselőik (értsd példaképeik) útján gyakorolják. Ez nem tévesztendő össze a POCSOLYAFÖLDEK hatalomgyakorlatával, ahol a hatalmat mindég a politikus-hólyagok bitorolják, a többség pedig azt csak elviseli, vagy belepusztul.

7. § Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Más szóval itt senki nem dönthet arról, ki az igaz festő és ki nem az. Senki nem szabhatja meg hogyan kell festeni, mely irányt kell követni. Ha ez valakivel mégis előfordulna, akkor az a 20 centitől azonnal megfosztódik, így automatikusan kizárta magát országunkból és visszakerül valamelyik POCSOLYAFÖLDRE.

8. § FESTŐFÖLDÖN a festők az Alkotmányuk szellemében és egymás tiszteletben tartása mellett szabadon alkothatnak.

9. § (1) FESTŐFÖLD SÁGSÉGSÁGOK elismeri a festők sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait. Ezek tiszteletben tartása és védelme az ÁLMOK elsőrendű kötelessége.
(2) FESTŐFÖLD SÁGSÉGSÁGOKBAN az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg amit itt nem részletezünk, mivel ez alkotmány és csak az alapelvekről szól.

II. fejezet, arról, hogy pihenni jó dolog.

Ez a fejezet egy kis pihenő az alkotmányozásban. A pihenő most arra használandó, hogy gyönyörködjünk az első fejezetben lefektetett alapelvek szépségében.

III. fejezet arról, hogy ideje befejezni az alkotmányozást.

10.§ Ez a paragrafus egy különleges paragrafus. Annyit tud, hogy láthatatlanná teszi az összes többit. Nagyon hasznos kis paragrafus. Ha ezt nem tudná, ki tudja hány paragrafust kellene még elovasnunk. És valjuk be, nincs unalmasabb annál, mint paragrafusokat olvasgatni.

Fejlődés vagy hanyatlás?

2011-03-19T11:03:00.000-07:00

Úgy mondják, van fejlődés a művészetek terén. Én egy picit másképp látom.
Vegyünk mondjuk egy nagyon jó barlangrajzot és vessük össze mondjuk egy barokk csendélettel. A fejlődést én nem látom egyértelműnek. Vagy vegyünk például egy szép görög vázarajzot és vessük össze mondjuk egy rokokó életképpel. A fejlődés megint nem világos.
Vannak csúcsok a művészet történetében az biztos, ilyen például a reneszánsz művészet. De ilyen csúcs volt az ókori görög szobrászat is. És még sok hasonló csúcsot ismerünk. A csúcsokat pedig nincs értelme összehasonlítani más korok, más társadalmak művészi csúcsaival.
Az ókor megmaradt műremekei egy szálat sem alacsonyabb szintűek mint akár a mai kor legjobb alkotásai. A különbség természetesen óriási, de nem jelent sem magasabb, sem alacsonyabb szintet. Csak annyit mondhatunk, hogy más. Mint ahogy más lett a kor, a társadalom. Természetes, hogy vele együtt a művészet is megváltozik.
A csúcsok között az átmeneti időkben pedig elég zavaros szokott lenni a kép. Nagyon sok dolog befolyásolja a művészetek alakulását. Sokkal több dolog hátráltatja, mint ami előmozdítja az igazi értékek megszületését. Csak egy párat említek:

Például a szegénység. Ahol a túlélés a legfontosabb, ott nincs lehetősége a művészet megszületésének. Ott csak a lehetőség marad meg, hogy egy jobb kor beköszöntével újra kivirágzik.

Vagy például a diktatúra. Ahol a hatalmi elit az élet minden területére kiterjeszti felügyeletét, ott szintén nincs esélye az igazi művészetnek. Gyanús neki minden ami új, mindenben a saját ellenségét látja.

És ami a globalizált világunkra nagyon is jellemző, a szegények és gazdagok közötti óriási különbség megléte, ez is megfolytja a művészetet. A művészet a gazdagok privilégiuma lett, a gazdagok diktálják az ízlést, definiálják az új művészetet. Szerintük az a művészet, amit ők szívesen kitesznek a palotáik falára. Természetesen meg is kapják. Pénzért bármit megfest az ügyes piktor és elad a még ügyesebb kereskedő. Csak éppen nem művészetet kapnak, csak annak látszó valamit. A pénz hatalma a művészetek alakulásában állandóan tetten érhető. E miatt lesznek egyre kifinomultabbak, rafináltabbak az alkotások, e miatt vesztik el igazi értékeiket, mert a gazdag soha nem akar szembesülni a valósággal. Csak a maga világát szereti viszont látni az alkotásokban, azt a világot, amit ő megálmodott, ami hazug, giccses, üres, semmitmondó. Azt, ami őt kikapcsolja, pihenteti, ellazítja.

Amikor a művészet csak a gazdagok privilégiuma lesz, elkezdődik annak hanyatlása.

Maga az a tény, hogy tudjuk, létezik művészet, hogy az mint az igazgyöngyök, ha a feltételek adottak, létrejön, hogy szándékosan akarjuk, erőltetjük, csináljuk, ez is negatívan hat rá vissza. Nem természetes része az életünknek, mesterségesen akarjuk produkálni, ez szerintem nem jó. Nem jó, hogy művészek hada éli úgy az életét, hogy ő kiválasztott, ...

Össze sem tudom szedni, mi minden hátráltatja a művészi csúcs kialakulását. Úgy tűnik, ma minden együtt van ahhoz, hogy ez ne sikerüljön.

Festők hátrányban

2011-03-09T05:03:00.000-08:00

Lehetne az is a cím, hogy zenészek előnyben. Irigykedve hallgatom szabad időmben a Bartók Rádiót. Nem vagyok műértő, de nagyon szeretem a komoly zenét hallgatni. Ami pedig az irigység tárgya, az az, hogy itt legalább folyamatosan hallani olyan dolgokról, amik a műalkotással kapcsolatosak. Milyen előzmények vezettek egy egy mű megszületéséhez, hogyan alkottak egyes zeneszerzők, hogy viszonyultak a kortársaikhoz, a régebbi korok zenéihez, ki hogyan viselte a sikert, vagy a sikertelenséget, stb. Mind, mind olyan témák, amik az alkotó embereket mindég is foglalkoztatja. De hol kapja meg ezeket az információkat az, aki például a festészet rabja. Csak áttételesen, ha a zene művészei így, akkor nagy valószínűséggel a festők is hasonló módon viszonyultak az alkotás folyamatához. Ezekre az információkra pedig nagyon is szüksége lenne az alkotó embereknek, nemcsak áttételesen, hanem direktben, hogy helyére tudják tenni a saját tevékenységüket, szenvedélyüket, életüket.

Én úgy látom, a festő, a szobrász ma is marad a másod vonalban, a zenészek és a beszéd, a nyelv művészei mögött, egy kicsit a kézművesek szintjén. Ők is keményen meg kell küzdjenek az anyag fizikai valóságával, másképp nem tudnak értelmes dolgot létrehozni. Az ők kezük bepiszkolódhat, a hangok és a nyelv művészeinek pedig soha, legfeljebb a lelkük, de az nagyon.

Azért tudomásul kell venni, a ma embere a harcait zömmel nem karddal, hanem szavakkal vívja. Akinek pedig nem ez az erőssége, alul marad. Aki nem tudja ügyesen előadni magát a médiákban, az lehet akár milyen nagy művész a maga területén, nem sok sikerre számíthat az életben. A kézműves típusú művészek zöme pedig lássuk be, ilyen. Helyettük az alkotásaik beszélnek, csakhogy annak megértésére sokkal kevesebben fogékonyak, mint a sima beszédre. Hogy ez jól van e így, nem tudom, de úgy tűnik nem tudunk ellene sokat tenni. Egyet viszont igen, nagyon jó munkákat kell alkotni, hogy még a hangja is elakadjon annak, aki rátekint, és elcsodálkozzék, jé, hangok nélkül is lehet üzenni egymásnak, nem középiskolás fokon. Csak ez az egyetlen elégtétel adatik a mai kor vizuális alkotóinak.

Magasugrás – Műalkotás

2011-02-23T01:53:00.000-08:00

Nagyon egyszerű dolog a magasugró és a festő teljesítményét párhuzamba állítni.

A magasugró rendkívül sokat dolgozik azon, hogy egy adott időpontban a maximumot hozza ki magából. Teljesítményét azonnal felfogjuk, elismerjük, befogadjuk, értékeljük. Általában nem vagyunk arra kíváncsiak, mi munkát fektetett abba, hogy elérje a maga maximális teljesítményét, csak a végeredmény számít, mekkorát ugrott. Csak a szakmabeliek azok, akiket érdekel az eredményhez vezető út is. Őket viszont nagyon, mivel érdekeltek abban, hogy ez az út sikerre vezessen.

A festő is rendkívül sokat tanul, dolgozik addig, amíg igazi műalkotás kikerülhet e kezei közül. Sok-sok év ismeretgyűjtése, a szakma megtanulása, állandó gyakorlása az, ami megelőz egy-egy alkotást. És ez mind csak elengedhetetlen, de nem elégséges feltétele egy kiemelkedő teljesítménynek. Ugyanúgy, mint a magasugrónak, neki is bele kell tenni a szívét, lelkét a kellő pillanatban, mozgósítani az összes emberi és ember feletti erőit, hogy esetleg maradandót alkothasson. És persze ebbe még beleszólnak a rajta kívül álló körülmények, pl. a kulturális közeg, amelyben a festő él, amely vagy ad szellemi vagy anyagi támogatást valamilyen formában, vagy nem. Ha igen, az szárnyakat adhat, abból megszülethet valami új. Ha nem az lassítja, vagy sokszor meg is szünteti a lehetőségét az új dolgok megszületésének. Szóval mindezekkel meg kell küzdenie annak, aki erre adja a fejét, és a végeredmény, a megfestett kép itt is, hasonlóan a magasugró teljesítményéhez, egy pillanat alatt felfogható, befogadható, értékelhető. Ha igazán műalkotás született, akkor sokáig kutatható, elemezhető, de akkor is, a befogadás egy pillanat műve. Valami olyan új élményt nyújt a nézőnek, ami egyedi, megismételhetetlen.

A különbség csak annyi, hogy a magasugró teljesítménye csak az adott pillanatban nyújtja a nagy élményt, egy jó műalkotás pedig addig, amíg van ember, aki rácsodálkozzék.

Példaképek

2011-01-27T17:41:00.000-08:00

Nagyon sok nagymester van a festészet történetében, akik rabul ejtenek festésmódjukkal, színvilágukkal, megoldásaikkal. Ha ez veled is megtörtént, akkor nagy valószínűséggel neked is van némi közöd, ehhez az isteni játékhoz. Ok, válassz magadnak példaképet, művészt, aki megvalósította magát, kort, amelyben szeretnél élni, alkotni. Ez természetes is, míg az ember fiatal.

A képlet egyszerű, a feladat világos, meg kell tanulni, el kell lesni a tudásukat, ennyi az egész, és máris velük egy szintre jutunk. De minél könnyebben zajlik le ez a folyamat, annál nehezebb kikecmeregni belőle. Mert minél többet tanulmányozod mások stílusát, minél erősebben hatnak rád, annál nehezebben alakítod ki a magad egyéni világát. Ha csak az a cél, hogy megtévesztésig olyan legyél, mint a példaképed, akkor máris célt tévesztettél. Ez a görcsös akarás pont az ellenkező hatást fogja eredményezni, lehúz, gúzsba köt.

Ezért én azt mondom, nem szabad hagyni, hogy mások világa, vagy más korok stílusa rád nehezedjenek. Meg kell tartani mindég a példaképeinktől a kellő távolságot, mert ha nem tudsz tőlük szabadulni, az hosszú távon csak hátrányodra válik. Ha neked tiszta, világos céljaid vannak ezen az úton, akkor biztos, hogy le tudod rázni magadról őket és célba fogsz érni, egyébként ....

Művész kikötők

2010-12-23T20:23:00.001-08:00

Egyre több a virtuális galéria a világhálón. A művészek vagy művészi hajlammal bíró emberek előszeretettel regisztráltatják magukat ilyen helyeken. Ez egyrészt reklám nekik, másrészt egyre inkább sok időt igénylő tevékenység az ezzel való foglalatosság. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy felteszem a munkákat, adok egy elérhetőséget és várom, hogy valaki megkeressen. Ezek a helyek egyben közösség formáló helyekké is váltak, ahol meg lehet beszélni egymás munkáit, fórumozni, levelezni, csetelni lehet. Ha a portál gazdája lelkes művészet szerető, akkor hasznos információkkal és aktuális hírekkel is gazdagítja a kikötőt. Sokszor több ezer tagja van a közösségnek. Nagyon sokan viszont csak passzív tagok, regisztráltak, elhelyezték alkotásaikat és tovább léptek. Hogy miért, talán azt is megértjük. Az itt aktívan szereplő emberek a munkáikon keresztül ismerik meg egymást, ebből a szempontból hasznosabbak, mint a pusztán kapcsolati hálót feltérképező web helyek, ahol főleg a kapcsolatok számossága alapján kapnak első benyomást egymásról a résztvevők. Természetesen hamis képet, ugyanis lehet valakinek több száz kapcsolata a hálón, igazi pedig egy sem.

Persze a művész kikötőknek is megvan a maga árny oldala. Már az első benyomás is furcsa érzéseket szül. Ezek a szájtok ugyanis a frissen felrakott munkákat kínálják fel először az ide tévedőknek. Ez pedig, mivel nincs érdemi szűrő a felteendő alkotásokra, elég alacsony színvonalú. Mondhatnánk azt is hogy giccses. És ez ellen nem is fog tudni semmit tenni az, aki ilyen típusú portált üzemeltet. Itt bárkiből lehet művész. Itt nem kell fáradságos tanulmányokat folytatni, diplomát szerezni ahhoz, hogy valakiből valami legyen. Csak megmutatja magát, feltesz egy pár képet, megadja magának a titulust, festőművész, grafikus stb., és kész. Lehet villogni vele. Persze, el kell ismernünk, mindenkinek megvan hozzá a joga, hogy alkosson. Alkotni pedig nemcsak a diplomás művészeknek szabad. A kérdés csupán csak az, ezt milyen színvonalon teszik. Ez persze már egy másik, igen kemény diónak számító témakör.

Maradjunk egyelőre a kikötőknél, azoknak is az árny oldalainál, ugyanis a hasznos oldala egyértelmű, és csak üdvözlendő. A művészetek rajongói kapják csak meg a kortársaktól is a saját üzeneteiket a világról, ugyanúgy mint ahogy a múzeumok megadják a régebbi korok alkotóitól a máig érvényes üzeneteiket. Legfeljebb a szűretlenséggel lehet egy kis baj, de hát ez természetes dolog. A jó sörnek is van szűretlen korszaka. Ha viszont egy kicsit is mögéjük nézünk ezeknek a kikötőknek, nem lehet nem észre venni, hogy üzleti megfontolások is vannak a háttérben. Ugyanis azonnal megjelennek azok az alkotók, akiknél az alkotás vezérfonala az eladhatóság.

Eladni pedig úgy lehet, hogy el kell szédíteni a pénzes látogatót. Olyat kell nyújtani számára, amit látni szeretne. Nagyon sokféleképpen lehetne jellemezni ezt a fajta festői hozzáállást, nekem az a legtalálóbb, hogy ők azok akik tetszeni szeretnek jobban, nem festeni. A pénz pedig nagy úr, meg tudja mérgezni sok alkotó ízlésvilágát. Az ilyen szájtokon pedig óhatatlanul ez lesz a vezérfonal.

A könnyen lett festők azokat tekintik példaképnek, akiknek ez könnyen megy, akik a legdögösebb munkákat képesek letenni. A szájtok is kiemelik őket mint a legtehetségesebb alkotókat. És természetesen a galériák is őket keresik meg. És ezáltal ki is alakult a kikötők vezérfonala, eladható művészetet produkálj, ezt értékeljük. És ez az út visz egyenesen a giccsgyártásba. És hát persze ez is csupa jó szándékkal volt kikövezve.

A fotó rabságában

2010-12-17T11:58:00.000-08:00

Festő ismerősöm mesélt festői módszeréről egy kiállítása kapcsán, ami nem más, mint fotó utáni festés, kisebb nagyobb átköltéssel. A témákra fényképezőgéppel vadászik, több százból választja ki azt a négyet, ötöt, amiből úgy gondolja, képet kell csináljon. A fotót vázlatnak tekinti, abból indul ki, gondosan felvázolva a látvány arányait, majd ha ez megvan, jöhet a kifestés. A felületei nem egyszerűen simára kent területek a vásznon, hanem többször átfestve, száradni hagyva majd újra átfestve, lazúrozva alakulnak. A kész munka, hosszú hónapok festés, száradás, újrafestés ciklusainak végeredménye, de egyszerre öt, hat kép is folyamatban van, míg az egyik szárad, addig folyik a festés a többi képen.

A végeredmény: dekoratív, tetszetős munkák, elégedett festő, elégedett kiállítás látogató. A képek jól mutatnak egy mai modern lakás falán. Erre a festésmódra legjobban illő kifejezés az, hogy száraz festésmód, ami egyformán vonatkozik a festék kezelésére, és a festői indulatoktól való tartózkodásra.

Dicséretes a dologban a kitartó munka, a precíz megvalósítás, a dekorativitás szándékos felvállalása.
Kétséges számomra a dologban a fotó által leképzett kép belső arányaihoz való görcsös ragaszkodás, az indulatoktól való tudatos tartózkodás, a véletlenek szándékos kerülése. Ez a típusú festés számomra olyan, mintha egy számítógépet tanítottak volna meg olajfestményeket gyártani, ami ha kell, a web kamerájával készít egy fotót és egy program azt feldolgozza, bevet különböző trükköket a faktúrák legyártására, majd az egészet kinyomtatja. Egy dolog nagyon hiányzik belőle, az esendő, érző, kételkedő, gyötrődő ember.

Két nappal később.

Belátom, egy kicsit keményen ítéltem meg ezt a fajta festői hozzáállást.
Egy picit jobban utána gondolva, kell jó adag bátorság ahhoz, hogy valaki szembe merjen menni mindenfajta elvárással, amit az úgynevezett szakma elvár ma a festőktől. Aki ma meri azt vállalni, hogy pl. egy hortobágyi puszta szürke marhákkal ma is lehet festői téma, mindannak ellenére, hogy az átkosban igen sok (a párt által) kiválasztott művész csámcsogott rajta, a szakma ezért ma lesajnál mindenkit, aki hasonló témákban gondolkodik, az igencsak értékelendő. Az, hogy valaki úgy találja meg a saját világát, hogy az egyben a közönségnek is ínyére van, az nem probléma. Azon ritka festők közé fog tartozni, akik békében vannak magukkal, és a világgal is. Ez számomra a régi-új, és egészséges hozzáállás a festészethez. A fotó ilyen arányú tiszteletével szemben viszont továbbra is fenntartom a fentebb vázolt kételyeimet.

Dráma

2010-10-26T17:00:00.000-07:00

Látod e, micsoda dráma van egy egy képbe sűrítve? Az élet tele van vele, hogyne jelenne meg a festményeken. De van e a festőnek rá szeme, hogy észrevegye, mekkora lehetőség rejlik e téren számára. Persze csak ha nincs elhomályosítva a látása lila ködökkel a festészet célját illetően. Ha nincs, és együttérez minden szenvedővel, akkor ez meg fog jelenni a munkáiban és segít másoknak is ennek meglátásában.

Ki vagy?

2010-10-10T18:18:00.000-07:00

Felteszed e néha magadnak ezt a kérdést: Ki vagy?
Merthogy mások felteszik, azonnal, amikor az alkotásaiddal találkoznak. Én is, ha egy képre ránézek rögtön erre a kérdésre keresem a választ, ki vagy, mi a célod azzal, hogy ecsetet vettél a kezedbe?
Ki vagy: elárulja a kép, amit közszemlére tettél. Saját magadról szól csak az alkotásod, vagy van mondanivalója mások számára is. Menekülés számodra az alkotás a világ elől, vagy lázadás annak gonoszságával szemben? Merész újító vagy, vagy csak ügyes mesterember? Vagy netalán kontár, aki csak magamutogatásból tévedt e területre? Szerény vagy, vagy beképzelt? Milyen szinten állsz az érzelmi intelligencia terén? Új világot teremtesz az alkotásaiddal, vagy mások világát biflázgatod csupán? Igen, ezekről és sok-sok más, emberi dolgokról árulkodnak az alkotások.

És arról is, hogy ezt a kérdést milyen gyakran teszed fel magadnak, mert igazi festő önkritika nélkül nem létezik.

Secondhand művészek, secondhand alkotások.

2010-09-30T12:05:00.000-07:00

A ma élő művészek zöme a régi korok művészetéből él, az ők szemükkel látja és láttatja a világot.
Nekem már elegem van abból, hogy újra és újra azokat a megoldásokat „secondhand” módon tálalják számomra, amiket a régi korok nagy mesterei maguknak kitapostak. Akkor, a saját korukban azok előre mutatók voltak. Azok az alkotások ma is a felfedezés örömét, izgalmát hordozzák. De a világ megváltozott. A ma élő ember nem tud az előző századok embereinek szemével látni. A művészetek pedig pont azért léteznek, hogy a saját korunkat minél jobban megértsük. Minket, művészetet szerető embereket kellene segíteni az új látásmód elsajátításában.

Ehelyett a művészek zöme a régi korok szemével akarja értelmezni a saját korunkat. Ezt akarja nekünk eladni igazi művészetként. Azt próbálja nekünk bizonygatni, hogy ha ő abban a korban élt volna, akkor ma a legnagyobb művészek között lenne a neve. Csakhogy ez nonszensz. Nem abban a korban élt, át sem tudja valójában élni annak a kornak az érzésvilágát. Csak az akkor készült alkotásokból tud táplálkozni, ezért csak másod kézből való, „secondhand” műveket tud létrehozni, amik csupán a külsőségek alapján kapcsolódnak az eredetiekhez, valójában semmi közük azokhoz. Akkor meg mi értelme van őket sorozatban gyártani? Így nem a világ megértését szolgálják, hanem csupán a lila köd hízlalását emberek milliónak szeme előtt.

Kinek van igaza?

2010-09-07T12:51:00.000-07:00

Minden nagy művésznek megvan a maga nagy igazsága. Ez az igazság, meggyőződés nem mástól kapott ajándék, legfeljebb Istentől. És az csakis az övé. Csakis neki adatott meg felfogni azt ésszel. Átlátni a rengeteg zavaró körülményen. Csak ő szűrhette le tanulságképp az élete során. Ő szenvedhette meg. Ő építhette fel erre a saját világát. És ez nagyon is különbözik a többiek, a kortársak megszokott világától. Nagyon más. Mert míg azok a divatot követték, hogy korszerűek, trendik legyenek, addig ő csak a lényegre koncentrált és látta az összes hazugságot, amit a kortársai produkátak. Mert ők nem látták a lényeget, csakis a felszínt és elvesztek a rengeteg útvesztőben, ami adódott a művészek előtt saját világuk felépítésénél. És ők a saját gyengeségüknek megfelelően, maguknak csak követő életpályát választhattak, vagyis elfogadják valaki más, náluk magasabb szinten álló művész világképét vezérfonalként, megtanulják a külső ismertető jeleket és ennek megfelelően alkotnak. Soha sem kételkedve, gondolkodva, csakis szolgai módon követve a már kitaposott utat. Mert meg vannak arról győződve, hogy a választott példakép útja tévedhetetlen.

De egy igazi alkotónak nem feladata követők hadával foglalkozni. Ő meg van róla győződve, hogy neki van igaza.

Betűszemét

2010-08-26T16:04:00.000-07:00

A betűknek megvan a maguk természetes helye, ahova valók. Könyvbe, újságba, számítógépbe, stb. Szinte felmérhetetlen, mekkora haszonnal jár az ismerete.

Akkor van baj vele, amikor a számukra természetes közegből kikerülnek. Amikor ellepik az utcákat, utakat, városokat. Ekkor már erőszakosakká válnak. Minden áron azt akarják, hogy velük foglalkozzunk. Egyik a másikát akarja túlszárnyalni méretben, színben. Ettől kezdve szemétté válnak. Vizuálisan szennyezik a világunkat. Én ha kint vagyok akár az utcán, akár a természetben, akkor én igazi tájakat, eget, felhőket, fákat, házakat, embereket, állatokat szeretek nézegetni. Nem hatalmasra hízlalt betűket, amik mögött felfuvalkodott cégek, politikai csoportok, stb. vannak, akikkel akkor én nem akarok foglalkozni. Így az összes reklámjuk, amiket kivisznek a természetbe, szemét. És ezt a szemetelést szolgálja a fotó is, mert az is meg van erőszakolva ugyanannak mocskos célnak az érdekében.

És megvetjük azokat a fiatalokat, akik összefirkálják a falakat betűkkel? De hát az igazi vizuális szemetelők előbb elkezdték ugyanazt. Azokat miért nem ítéljük el. Pedig sokkal nagyobb károkat okoznak, mint a fal firkáló fiatalok. Büntetlenül. Bevetve a tudomány, a technika minden vívmányát. Miért vagyok én kénytelen ezt elviselni?

Cukros-mázas

2010-08-12T12:38:00.000-07:00

Az emberek, mint a birkák. Szeretnek egy irányba menni, szeretnek egy véleményen lenni. Amerre a fő kolompos megy, arra kell menni. Ilyen alapon nyilván könnyebb az élet. Nem kell gondolkodni, csak követni a többieket. Nem kell megkérdőjelezni, hogy jó e ez az irány? Csak menni a többiek után.

Miért remélnénk, hogy másképp lenne ez a képzőművészet terén? Á, dehogy. Itt virágzik csak igazán a birka mentalitás. Hiszen szinte illata van a kolomposok szabta útnak. Látogass csak el a kedvelt művészeti portálokra(pl. http://www.painter.hu/). Látni fogod, mi kell nekik. Minek tapsolnak, minek örülnek. A fő kolomposok tudják, mitől döglik a légy. Olyan tájképet festenek lazán, hogy hasra esik a nagyérdemű. Olyan csendéleteket, hogy a barokk nagymesterek is elbújhatnának mellettük. Ha kell, Van Goghosabban kenik, mint szegény Van Gogh. Hogy semmi új sincs bennük a régiekhez képest, az nem számít. Hogy csak a felszín, az amit ellestek a nagy mesterektől, az is igaz. Hogy lenne valami mondandójuk a mai korról? Semmi. Hogy a festő szakma megcsúfolása, amit produkálnak, az sem számít. A hatás a lényeg, az a cukros-mázas érzés, hogy ragadjanak rá az emberek, mint a legyek. És festők hada halad ebbe az irányba. Hát igen, ők az igazi ízlés rombolók.

Csonka művészetek völgye 2010, Kapolcs

2010-08-01T17:09:00.000-07:00

Bazár és bóvli hegyek. Rajtuk kell átverekednie magát azoknak akik a művészetet keresik ezeken a festői szépségű helyeken.

De hol vannak a festők a képzőművészek? Hol vannak azok a kiállítások, amikre olyan szívesen térnének be az érdeklődők, hisz lenne hol kiállítaniuk bőven. Igaz, nem feltétlen elgáns helyek, de az új dolgok születéséhez tökéletesen megfelelnének. Hol vannak a legújabb törekvések a festészetben, a szobrászatban? Hát itt nem találunk belőlük semmit. Helyettük egy-két giccsgyáros, akiknek a munkái előtt leesik az álla a műveletlen tömegnek, és a gyomra fordul fel a kicsit is hozzáértőknek. És van helyettük egy rakás magát keramikusnak nevező vásározó. Árulják a csillogó, hamis boldogságot, a gazdagság, gondtalanság látszatát keltve. És úgy tűnik, ezt művelni megéri. Igazi képzőművészetet itt nem, mert itt mindent aszerint mérnek, mennyiért lehet eladni. És ebben az erőlködésben szomorú látni azokat a festőket, akik ugyanezt az utat választják maguknak élethivatásul, nem látva azt, hogy rabszolgái lettek ők is a "disznófejű Nagyúr"-nak.

De miért maradhatnak távol a művészetnek az igazi, csendesebb, mélyebb, tartalmasabb vállfaját művelők? Ha innen is kiszorulnak, akkor hová menjen az aki erre vágyik. Az egyszerű emberek nem fogják így soha megkapni az igazi művészet élményét. A drága kiállításokra nyilván nem fizetnek be. Vagy afelé halad a világ, hogy nincs szükség rájuk?. A képzőművészet így csak az elitek, a felső 10 ezer luxusa lesz, kiszorítva mindenki mást, akinek vonzalma van a vizuális kultúra irányában. Szomorú kép ez így.

De egyáltalán, vannak e válaszaik a képzőművészeknek a ma emberének problémáira, vagy csak a lakásdíszítő kisiparos szerepét merik felvállalni, régi korok stílusát így-úgy megtanulva? Úgy tűnik nincsenek. Pedig ez lenne az igazi kaland, feladat.

Szóval, ha szereted a szórakoztató zenét, a könnyed darabokat, a színes vásári forgatagot, akkor menj el Kapolcsra. De ha a művészet igazi arca érdekel, akkor inkább kerüld el.

Kiállítások

2010-07-21T05:57:00.000-07:00

Számomra az érdeklődés megléte a legfontosabb. Ez pedig abból áll, hogy mindég reménykedem, hátha találok valami olyat egy kiállításon, ami megragad, számomra érdekes, valami újdonság, nagyon ütős, nagyon szokatlan, stb., lehetne a jelzőket tovább szaporítani. Szóval, akiben ez az érdeklődés e terület iránt nincs meg, annak úgyis mindegy, bemegy egy kiállításra vagy sem. Ha viszont az érdeklődés megvan, akkor az hozza magával a többit, az összes ismeretet, emléket a képzőművészettel kapcsolatban, amiket eddig magunkba szívtunk.

És persze visszük magunkkal az összes előítéletet, amivel igencsak felvérteztük magunkat. Ennek nagy valószínűséggel a lustaság az oka, mert könnyebb valamit egy kézlegyintéssel elutasítani, mint esetleg megérteni.

(Na persze, ha valóban van is mit megérteni. Ugyanis ez az a terület, ahol sokat lehet blöffölni. És mivel a mai művészek is nagyon szeretnének halhatatlanok lenni, viszont szeretnék ezt minél könnyebben, a lehető legkevesebb erőfeszítéssel elérni. Ezért olyan területét kezdik el művelni a művészetnek, például absztrakt festészet, ami szépen eltakarja a művész hiányosságait rajztudás, kompozíciós készség, színkezelés stb., terén. )

Szóval tartsuk fenn magunkban az érdeklődést és hagyjuk hátra az előítéleteinket, ha kiállításokat akarunk látogatni.

Számomra a mese kiszűrése a következő nagyon fontos dolog egy kiállítással kapcsolatban. Egy kép szóljon a színekről, formákról, hangulatról, és úgy legyen mondanivalója, hogy önmaga történetét mesélje és ne egy tőle idegen történetnek legyen a másod hegedűse. Ne egy illusztráció legyen csupán, ami talán elmegy egy könyvben a szövegek közt, de önálló képpé nem fog felnőni ezzel az alap szándékkal soha. Lehet, hogy nagyon sokat kellett vele dolgozni, mire a mese összeállt a képen, de ez a fajta munka sohasem a képzőművészetről szól, ez mindég is csupán egy megkövesedett, begyepesedett ábrázolási mód ismételgetése.

Ha valaki csupán csak egy város kiállításait látogatja, egy idő után rá kell jönnie, megismerte az összes alkotót abban a városban. Ami az újdonság erejével hatott rá valamikor, ugyanazt már kisebb lelkesedéssel fogja fogadni 5, 10 év múlva. Ha az a festő nem tud megváltozni, akkor nincs mit keresni a munkáiban, a munkái mögött. Sajnos nagyon sok alkotó van, aki szellemi karanténban tartja magát és nem hajlandó, vagy nem képes megújulni. Ekkor az ember csak átsiklik ezek felett a munkák felett, és tovább megy. Sokszor van úgy, hogy az egész kiállítás olyan, mintha nem is lenne. Nyomtalan, üres. Nem feltétlen gyenge, csak nem érint meg, mivel a munkák nem őszinték.

Ezért nagyon fontos, hogy minél szélesebb körben látogasson az ember kiállításokat. Minél több művész törekvését ismerje meg. Ha másképp nem megy, akkor legalább az interneten. Az interneten minden értékesebb és kevésbé értékes törekvés megtalálható. Lehet okosan is válogatni belőle.

Ha egy kiállítás nagyon jó, akkor az hatni fog. A képek mélyen rögzülnek az emlékezetben. Ezután bármikor fel tudod magadban idézni őket. Nem hagynak békén, valami titkot, titkokat rejtenek, ami miatt vissza kell menni még egyszer, és újra megtekinteni a kiállítást. És másodszor is jók, és már azt kutatod, hogy, hogyan csinálta, milyen trükkjei vannak. Pedig csak őszinte volt, következetes és szívből csinálta, amit csinált. Merthogy a festészet is olyan, mint a zene, vagy a költészet. Aki nem képes érzelmekkel megtölteni az alkotását, annak a munkái nem is fognak hatni az emberekre.

Vonzódás

2010-05-17T13:18:00.000-07:00

Általában a festők nem vallják be, de a munkáikból kiolvasható, mely művészeti kor iránti vonzalmuk a legerősebb. A legtöbb festő, (köztük magam is,) a régebbi korok művészete iránti rajongásból határozta el, hogy festőművész lesz. És ez nem biztos, hogy szerencsés. Ugyanis, ha a régebbi korok témáit és azok megoldásait tekintjük, azok nem biztos, hogy megfelelő eszközök a mai kor festői számára. Márpedig a téma és annak a formai megvalósulása nagymértékben meghatározza az egész műalkotás lényegét. És ha ezek elavultak, akkor nem tud őszintén szólni a ma élő emberekhez.

Úgy tűnik, ez az út egy előre determinált kudarc. Ugyanis nem arra figyel az alkotó, hogy minél erősebben összpontosítson a saját mondandójára, hanem először is arra, hogy formailag megfelel e annak az elvárásnak, amit saját maga által favorizált kor, valamikor elvárt a művésztől. Ezáltal elhomályosul a lényeg, megfakul a mondandó.

Vannak viszont témák, amik rendre visszatérnek művészeti korokon keresztül. Ilyen pl. a csendélet vagy a tájfestés. Szinte minden kor hozzá tudott adni valamit úgy, hogy nem kötötte meg a festők kezét az előző korok remekműveinek megoldásai. Sőt, a bevált sablonok elvetése hozta újra magas szintre a régi témákat.

Pótcselekvés

2010-05-09T05:04:00.000-07:00

A kis, sokszor tenyérnyi, vagy két tenyérnyi képek tulajdonképpen pótcselekvések. Könnyebb ekkora méretben összefogott, jó munkát csinálni, mint nagyobb felületen. Persze a végén kiderül, ezekkel is ugyanazokat a problémákat kell megoldani, mint a nagyobbaknál, nem adja könnyen magát ez sem. Talán ezeknél mentesül az ember a tervezés fáradságos munkáitól. Itt nagyobb teret kaphat a rögtönzés, a ráérzés. Ezért ezek talán frissebbek, és őszintébbek mint a nagyobb társaik. Lehetnek ezek is hatásosak vagy monumentálisak, vagy drámaiak, viszont óriási hátrányuk a kis méret. Szinte beleborzong az ember, ha ugyanezt elképzeli sokkal nagyobb méretben. De a felnagyítás csak digitálisan lehetséges. Ugyanazt nagyban is megfesteni, ami piciben nagyon ütős, nekem még soha nem sikerült.

A pici kép a weben nagyon csalóka tud lenni. Ha nem utal semmi a méretre, akkor ha ugyanattól az alkotótól látunk két munkát a weben, hajlamosak vagyunk a kisebb méretűt jobbnak ítélni. A kis képnél még az ecsetvonások finomságában is gyönyörködhetünk, és általában színben is gazdagabbak, szebbek. Viszont teljesen megfordul a helyzet, ha ugyanazt a két képet egy kiállításon van szerencsénk megtekinteni. Ott a kis kép jelentéktelenné válik. Átsiklunk felettük, maradandó élményt pedig csak a nagyobbak fognak jelenteni.

Valójában minden kis kép arról szól, hogy milyen nagy képpel lennék elégedett, ha meg tudnám festeni. Tehát pótcselekvés. A nagy mű megalkotása így várat magára. Talán el kellene hagyni ezt a méretet és mindég csak nagy méretben gondolkozni, talán...

Mi köze a valósághoz ezeknek a kis munkáknak? Ki tudja? Talán csak játékok a szinekkel, formákkal, érzelmekkel. Minden komolyabb megfontolás nélkül, csak úgy megszületnek. Persze nem egy két perc alatt. És nemcsak a véletlen szülöttei. És zömmel tájakat ábrázolnak. Lehetőleg minél nagyobb térbeliséggel.

A festő a legnyitottabb ember a művészek közül. Mégha a valóságban zárkózott is, a munkáival mindent elárul magáról. Aki tud olvasni a képek nyelvén, az mindent lényegeset megtudhat a képeken keresztül az alkotójukról. Persze nyilván nem az alkotó a fontos, hanem amit közölni akar. De a közlendővel együtt magát is kiteregeti. Itt vannak például ezek a kis képek. Ha el tudnék tekinteni attól, hogy valójában én alkottam őket, akkor azt mondanám: Aki ezeket festette tele van feszültséggel. Ilyen kis felületre hatalmas energiákat sűrít bele. Próbálja megzabolázni őket, de valójában szereti ezt az állapotot, amikor a benne lévő féktelen erőket a rend utáni vágya féken tudja tartani. Ennél több is kio...

Egyébként pótcselekvésnek tűnik nagyon sok olyan tevékenység is, ami nem közvetlenül alkotó tevékenység, viszont kapcsolatban áll vele, mint pl. az alapozás, a paszpartuzás, a keretezés, stb. Én például kifejezetten szeretek ezekkel a dolgokkal foglalkozni, kvázi bemelegítésként. Ez kis szellemi erőfeszítéssel jár, közben meg azon jár az agyam, egy-egy munka milyen hiányossággal bír, és azt hogyan lehetne kiküszöbölni. Ha rögtön a festéssel kezdek, ráhangolódás nélkül, akkor nagyon sokszor vakvágányra futok. Nem látom meg azonnal a lényeget, már meglévő értékeket húzok keresztül.

Egységes,vagy sem.

2010-04-28T10:51:00.000-07:00

Egy alkotó megítélésénél igen keményen esik latba az az elvárás, hogy a munkái egységesek vagy sem.
Én nem várnám el ezt az alkotóktól. Miért?
Miért várnánk azt el valakitől, hogy ne kísérletezzen.
Miért lenne értékesebb az, aki soha nem gondolkodik el a saját munkáin, saját megoldásain, megszokásain, megoldás sablonjain. Évtizedekig fogja ismételgetni önmagát, csak azért mert a hivatásos elvárás az, hogy legyen egységes, és emiatt holtáig egységesen unalmas lesz amit csinál. Nagyon sok alkotó kezét, szellemét gúzsba kötötte már ez az idétlen elvárás.

Miért nem normális az, hogy időnként az ember megunja saját dolgait, érzi, hogy váltani kell. És akkor vált, és nem parázik azon, jaj, mit szólnak hozzá? Egyébként is, minden nagy művész magasról tett erre az elvárásra.

Azért mégiscsak van abban valami, hogy nagyon jó lenne, ha a munkáink annyira különlegesek, egyediek lennének, hogy senki mással össze nem tévesztendők, és mintha Isteni kinyilatkozás lenne minden alkotásunk. Dehát nagyon keveseknek adatik ez meg, de tény, hogy vannak ilyen alkotók. Nekünk többieknek marad tehát a kísérletezés, az útkeresés. Ennek is megvan a maga szépsége.

Kapaszkodók

2010-04-27T12:04:00.000-07:00

Nagyon sok olyan téma van, ami nem szerezhető be a fotó segítsége nélkül. Gondoljunk például arra a magyar festőre (Baranyai Levente), akinek az egész festői munkásságát a műholdképek inspirálják. Tudjuk, hogy a művei nem készülhettek volna el a fotók segítsége nélkül, de nem érezzük ezt hátrányuknak.

Nem is igen vagyunk kíváncsiak a fotó eredetire. Nyilván jóval több az amit a festmény számunkra nyújt. Nagyon sok ilyen festői út képzelhető el. Valamibe kapaszkodni kell indulásnál. Régen ezt a szerepet töltötték be a sokszorosítható metszetek, amikhez a festők hozzájuthattak és azok lettek a festményeik kiinduló pontjai. Aztán mindenki a saját tehetségének megfelelően varázsolt belőlük műalkotást. A metszetet és a festményt aztán nem sok értelme van összehasonlítani. Ugyanúgy nincs értelme a fotót a belőle készült művel összevetni. Teljesen más miatt lehet szeretni egy fotót, mint egy festményt. Ami fotóként nagyon jó, abból nem biztos, hogy van értelme festményt csinálni. Aki a fotót a festményei kiinduló pontjának tekinti, az nem készít sohasem maradandó értékű fotókat. Ő nem fotóművész, ha fotót készít, akkor is a megvalósult festményt látja benne és nem a fantasztikus fotót.

És mi van a rajzolással? Nem annak kellene lennie a kiindulási pontnak?

De igen. Csakhogy sokminden van ami rajzolást nagyon is háttérbe szorítja. Csak egy pár okot említek:

Absztrakt festők, mintha nem is lenne szükség az alkotásaikhoz rajztudásra.

A kész műalkotás elfedi a rajzot. A rajz amolyan gondolkodást segítő eszköz, ami el is tűnik a végére a felületről. Ezáltal úgy tűnik, mintha nem is lenne fontos. A gyors siker érdekében sokan el is hanyagolják. Pedig a kész művek mindég árulkodnak a készítőik rajztudásáról. A rajztudás szintje tekinthető a festő művészi inteligenciájának.

A rajzolni tanulás fáradságos tevékenység. Ez nem az a terep, ahol hirtelen valakit nagy művésszé fognak kikiáltani. Ahhoz blöffölni kell, és minél kevesebbet elárulni a rajztudás alacsony szintjéről.

A rajzolásról is a fotó szoktatja le a festőket. Milyen macerás egy zsúfolt nagyvárosban egy kiszemelt motívumot rajzolgatni, méricskélni. Könnyebb előkapni a kis masinát. Klikk és kész. Majd otthon méricskélünk, ott nem zavar bennünket ez sok mihaszna turista. Pedig valami elvész így. Talán nem kerülünk olyan közvetlen kapcsolatba a témánkkal. Ez így csak egy felületes, futó kapcsolat lesz. Annyit is ér.

Tévút

2010-03-15T10:24:00.000-07:00

Nagyon sok festőnek a festésről, mint tevékenységről szerintem téves felfogása van. A képalkotás folyamatát meghatározza náluk valami elgondolás, aminek valójában a vizualitáshoz majdhogynem semmi köze nincs. Mondok egy példát. Egy közismert festőnk szerepelt egy kulturális műsorban, hosszan ecsetelte, mit jelent számára a vízszintes és mit a függőleges. Nagyon meggyőzően magyarázta a vízszintes jelentését, ami számára a mindennapi valóság, az élet nyers tényei, ellentétben a függőlegessel, ami a szellemiséget, az emelkedettséget jelenti. Be is mutatta a megvalósult műalkotást, e gondolat megtestesítőjét, egy hatalmas vásznon egy vízszintes és egy függőleges sávból álló + jelet. Ennyi. Ő megtette a magáét, lefestette az emberiség nagy dilemmáját óriási méretben. Ja, hogy aztán abból senki sem fog arra asszociálni, amire ő gondolt, az őt nem érdekli. Nem vagyunk elég műveltek ahhoz, hogy megértsük az ő nagyságát.

Pedig amit a festő gondol festés közben, az nem utazik a műalkotással tovább. Egyébként is, ha már magyarázgatni kell, megette a fene. Egy jó festménynek egy pillantás alatt el kell tudnia mondani a közlendőjét. Természetesen a titkait órákig lehet elemezgetni, de az legyen a műelemzők dolga, de semmiképpen sem a festőé, aki megalkotta. Így nagyon visszatetsző.

Persze tudom, eltéríteni a saját tévútjától egy festőt, szinte lehetetlen. Főleg akkor, ha ilyen irányú munkássága elismerésben is részesült, valahol magas posztokon fontoskodó művészek által. Jelentős kiállításokra lett meghívva, nyilván hasonló gondolkodású alkotók társaságába. Ettől kezdve nincs menekvés, festőnk nem fog tudni kimászni ebből az ördögi körből.

Elismerem, nagyon kockázatos dolog, valakinek az egész festői életútját tévútnak minősíteni. De ez a minősítés csak magánvélemény, aminek az igazságtartalmáról meg vagyunk győződve. Azt hiszem minden alkotó megteszi ezeket a minősítéseket magában, amikor először találkozik egy kortársának a munkáival. A pozitív vagy negatív minősítés megszületik azonnal. Ami pedig közömbös, azon nincs értelme rágódni.

Magamról

2010-03-05T04:19:00.000-08:00

Nevem: Hajdú Zoltán
Születtem: 1953.08.02
Tanulmányaim: 1972-1976-ig Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Szeged, matematika-rajz szak,
1990-1994-ig Kossuth Lajos Tudományegyetem Debrecen, Informatika tanári szak
1995-től számítógép programozóként dolgozom.
Kiállítások: Számos csoportos kiállításon vettem részt 1976-tól Magyarországon, Budapesten, Debrecenben, Győrben, Komáromban. Több egyéni kiállításom is volt. Murális munkám van Debrecenben a Fazekas Általános Iskolában, Püspökladányban a Petőfi Általános Iskolában, a Püspökladányi művelődési központban.
Munkáim megtalálhatók több magángyűjteményben Magyarországon, Romániában, Németországban és az Egyesült Államokban.

Zömmel olajjal festek kisebb, nagyobb méretben tájakat, virágokat, embereket, meséket.

Alkotásaim lassan érlelődnek, többször átfestem őket. Magamnak igen magasra teszem a mércét, a klasszikus nagy mesterek munkáihoz hasonlítva a saját dolgaimat a kompozíciós egyensúly, harmonikus színvilág, a mondanivaló tisztasága tekintetében. Becsülöm a mesteremberek alaposságát, igyekszem ebben a tekintetben is tisztességes munkákat kiadni a kezem alól. A sokszor egymásra épülő festői rétegek annak a lenyomatai, hogy próbálom újraértelmezni a festészet szerepét, célját napjainkban. Törekszem a tiszta, egyszerű formavilágra, ahol már a formák és színek egy letisztult világról szólnak, mert ezt tartom emberinek. Nem a sorozatban festett szép képek alkotása a célom, mivel elsősorban nem gyönyörködtetni, hanem gondolkodásra serkenteni akarok.

Fontos számomra a mondanivaló, és csak olyat festek meg, ami más formában el nem mondható. Ha nem találom meg egy munkámban azt az egyedi üzenetet, ami miatt érdemes lesz arra, hogy fennmaradjon, akkor az csak alapul szolgálhat egy másik képnek, amivel bátran, minden festői trükköt el lehet követni, ahhoz, hogy egy új, tiszta alkotás megszülethessen.

Nehezen tudom elfogadni az absztrakt világ sokszor csábítóan egyszerű, de egyre kiüresedő alkotásait. Kevésnek találom az eszköztárát ahhoz, hogy a mai bonyolult világunknak egy kicsit is reális tükröt tartson. Hiányolom ezen alkotások térábrázolásról való lemondását, ezáltal hasonlatossá válnak az értelmetlen falfirkákhoz, amiknek az üzeneteit meg sem próbáljuk felfedni, mivel a szándékot, az értékek tagadását látjuk bennük azonnal.

Az alkotás folyamata, ami izgat a festészetben, a megoldások keresése. Sokszor érzem azt, hogy a festészet is problémamegoldás, ugyanúgy, mint a kereső foglalkozásom a számítógép programozása.

A számítógép programozói munkám alapján azt lehetne gondolni, hogy közel áll hozzám a számítógépes grafika, de nem. Tudom, érzem, hogy a kézzel, szívvel irányított ecsetvonást nem szabad egy mechanikusan dolgozó eszközzel felváltani. Az nagyon jó a gyors megoldásokra, figyelemfelhívásra, stb., de nem alkalmas arra, hogy a legösszetettebb emberi gondolatokat, érzelmeket tolmácsolni lehessen vele, hiszen nem érez semmit, csak végrehajtja azokat az algoritmusokat, amiket előzőleg neki betápláltak. Nincsenek megsejtései, sugallatai, amit az ember a saját Istenének tulajdonít, és nagyban támaszkodik is rájuk az alkotás során.

Nem kedvelem a fotó-realista stílust, hiszen az ilyen témák feldolgozására ott fényképezőgép, és azzal versenyre kelni felesleges erőfeszítésnek tűnik. Az ilyen alkotások létrehozatala inkább hasonlít rabszolgamunkára, mint értelmes alkotó tevékenységre.

Beregszászi Tamás barátom a következőket írta munkáimról:

„Hajdú Zoltán újabb munkái megdöbbentő erejű tőmondatok.

Vaskos, tömör, lényegre törő megfogalmazások a szépelgés és festői idealizálás gyökeres száműzésével. Nem a közönségnek ill. közízlésnek fest, képei sem közönségesek, mégis ez az önmagához szigorú, fegyelmezett festői, morális magatartás adja azt a szakmai alázatot, ami többek között minden festményét képpé varázsolja! Nem másol, nem csábítják el könnyen felvehető stílusok és modorok. Hagyományos értelemben vett ábrázolást ne keressünk, de ha engedjük szemünket időzni vonalain, formáin, színein, azok ritmusán, máris magával ragad minket képtereinek szédületes monumentális ereje, mikrovilágának elringató burjánzása, vagy éppen ecsetkezelésének drámai drasztikussága. Rabul ejt az ikonokat idéző egyszerűsége, a németalföldi előképeket sejtető lírikus hangneme, a klimti hagyományokból is táplálkozó ritmizált dekorativitása. Hajdú Zoltán festészete nem a megtanult elemek biflázása az elkápráztatás és hatásvadász megoldások jegyében! Tisztel minket, a közönséget! Engedi, hogy katartikus képei bennünk fejeződjenek be…Köszönet érte! „

Hogy mennyi igaz a fenti mondatokból, döntse el mindenki maga, miután megnézte a képeimet.

Nevem és munkásságom megtalálható a Magyar Internetes Kislexikonban http://www.kislexikon.hu/hajdu_zoltan.html

Több magyar művészeti portál, internetes galéria művészlistáiban szerepelek:

http://www.terminartors.com/painterdetailed?ID=1239

http://zhajdu/tar.hu/

http://prae.hu/prae/portfolio.php?menu_id=15&uid=159

Tiszta lappal

2010-03-02T18:04:00.001-08:00

Tiszta lappal kezdeni általában nagyon nehéz. Akkor szoktunk valaminek így nekivágni, ha túl vagyunk már egy mélyponton, vagy egy olyan csúcson, ami már kezd unalmas lenni, és vágyunk rá, hogy tiszta lappal kezdjük újra az egészet. Nagyon nehéz viszont megszabadulni a berögzött szokásoktól, a kliséinktől, amik nyilván arra felé terelnek bennünket, hogy a következő menet is nagyon hasonló lesz az előzőhöz. Pedig valóban azt akarjuk, hogy más legyen, jobb, érdekesebb, izgalmasabb és szeretnénk elkerülni azokat a buktatókat, amelyek oly sokszor vak vágányra vittek bennünket.

Körülbelül ezek az érzések kavarognak az emberben, amikor új képbe kezd és a nagy fehér vászon előtt áll. Mennyivel könnyebb, egy már megkezdett munkán kicsit javítani, kicsit feldobni, kicsit leegyszerűsíteni. Mert már van valami letéve, megfogalmazva. Az üres vászonhoz még nem sok közöd van, hiába van meg a terved, a vázlatod.

Festeni könnyű.

2010-03-02T12:00:00.000-08:00

Festeni könnyű, ha van mondanivalód, ha nem igazán kell gondolkozz, mit kellene festened. Ha csak úgy jön magától. Mintha valaki más vezérelné a kezedet, te csak engedelmeskedsz a "festeni kell" parancsnak.

Festeni könnyű, ha öröm számodra ez a tevékenység, ha nem nyomaszt közben ezer gond, ha át tudod adni magad teljesen az alkotás örömének.
Festeni könnyű, ha már megtanultad a festészet, mint mesterség alapfogásait. Ha már nem jelent számodra problémát egy vászon kifeszítése, lealapozása. Ha már tisztában vagy a színek titkaival, a felületek játékaival, a formák viszonyaival.

Festeni könnyű, ha nem jelent számodra nehézséget megvásárolni a hozzávalókat. Ha nem arra gondolsz, hogy a gyermekeid elől veszed el azt a pénzt, amit az anyagok megvásárlására fordítasz.

Festeni nehéz mert...

2010-03-02T11:58:00.000-08:00

Festeni nehéz mert annyi remekművet láttál, és tudod, hogy egyik sem a te utad, csak esetleg közel állnak hozzád, de sejted, hogy úgysem tudsz jobbat festeni azoknál.

Festeni nehéz mert nagy dolgokat kigondolni, gondolatban véghezvinni, nem ugyanaz, mint a valóságban megcsinálni.
Festeni nehéz mert számba lehet venni azokat a tényezőket(pénz hiány, érdektelenség, ellenséges környezet, értetlenség, stb.), amik mind a mellett szólnak, hogy nem fogod tudni megfesteni azt a remekművet amit elképzeltél.

Festeni nehéz mert esetleg képtelen vagy rá. Az eszközeid, amiket elsajátítottál, nem tesznek képessé arra, hogy nagy műveket alkoss. Mert talán azok nem is arra alapoztak. Lehet, hogy a minden érték tagadása szülte azokat az eszközöket, amiknek a birtokában vagy, és akkor nem is fogsz soha ebből kitörni, mert az a magad megtagadását jelentené.
Talán a kézművesség újabb reneszánszának kellene eljönnie ahhoz, hogy a festészet megújuljon. És az lenne a te igazi korod, hiszen a jó kézművesség mindég is közel állt hozzád.

Festeni nehéz mert a kor szelleme nem abba az irányba halad, hogy megszülessenek a festészetben újra a remekművek. A festészet szerepe ma háttérbe szorult. Többre lehet menni egy videoklippel, és mindazokkal a tevékenységekkel, amik a médiával kapcsolatosak, mint a képzőművészettel. Ezt csendben lehet csak csinálni, és ez így a média számára nem esemény. A saját magunk megcsinálása meg nem mindenkinek megy. Csakis azoknak, akik, ha nem festőnek indulnak, akkor is bejön, mer csak siker orientáltak. És ha azt elérték, akkor az őket ki is elégíti.

Festeni nehéz mert már görcsösen ragaszkodsz ahhoz, hogy neked nagy festőnek kell lenni. Tőled remekműveket vár el a közönséged. De hiszen kik ők? Családod, barátaid, ismerőseid, lakó társaid, honfitársaid, a nagyvilág?

Fenét. Senki. Senki nem vár tőled el semmit. Csak te, magadtól várod el, hogy legyél nagy festő. És ettől leszel görcsös, ettől leszel egy kissé becsavarodva.

Kérdőjelek

2010-03-02T11:54:00.000-08:00

Mennyit fessen a festő? Attól függ mennyire van szükség a munkáidra. Ezt hamar meg lehet érezni, kell e az amit festesz a közönségnek, vagy sem.

Ha kell, ha valaki, valakik fantáziát látnak benned, akkor nem fogod győzni a festést. Akkor minden mennyiség kevésnek fog tűnni. Akkor elő fog fordulni, hogy egy kiállításra teljesen új képeket kell, hogy fess, mert az előzőek mind elhordták.

Ha nem kellesz, akkor kénytelen vagy csak magadnak festeni. Akkor már nem lesz olyan fontos a mennyiség. Nyilván ez a nehezebb út. A festőnek biztosnak kel lenni abban, hogy amit csinál az akkor is érték, ha mások ezt nem így látják. Nagyon sok példa volt már rá a művészet történetében, hogy ez járható út. A a festő élete viszont tele lesz kudarc élményekkel. A legtöbben le is teszik az ecsetet. Akiben viszont nagyon erős a meggyőződés, az számíthat arra, hogy esetleg a munkái túlélik őt.

Ő viszont valószínű, hogy sokkal rövidebb életet fog élni mint a sikerre ítélt pálya társai. A ma sikeresek pedig ennek a fordítottjára számíthatnak, a munkáik az idő múlásával egyre átlátszóbbak, üresebbek lesznek, hiszen csak egy divatot szolgáltak ki és nem ástak olyan mélyre, mint szerencsétlenebb pálya társaik.

De mindennek az ellenkezője is lehet igaz. Sok festő már életében elismert és híres és gazdag és gondtalan, és a munkái is időt állók lesznek.

Átértékelés

2010-03-02T11:52:00.000-08:00

Nem vagyok zseni, nyílván ez az oka, annak, hogy rendszerint átfestem a régebbi képeimet. De az is lehet, hogy csak él bennem egy ideális kép, amilyennek lennie kellene egy jó képnek, és mivel sehogy sem akar könnyen megszületni a jó mű, kenem, aztán rendszerint elrontom. Persze nem mindég. Van úgy, hogy egy sokat gyötört munka egyszer csak felragyog. Leegyszerűsödik, és mintha nem is lehetne másképp, szépen összeáll. Még az a szerencse, hogy ilyenkor megsejtem, hogy tovább nem szabad vele foglalkozni. Csak a titkait kellene ellesni, hogy hogyan is lett megoldva hirtelen, mitől állt össze, a másik meg miért nem.

Egy bizonyos szintű átfestést szerintem minden művész alkalmaz. Nem tudom elképzelni, hogy valaki letesz egy formát, egy színt, egy vonalat és az rögtön tökéletesen helyén van. Ha ez igaz, akkor az nagyon nagy művész lehet, vagy nagyon begyakorolt valamit, és már rutin számára minden fázisa az alkotásnak. Ekkor viszont nagy valószínűséggel már unalmas lesz a végeredmény, mert egyre jobban kezd hasonlítani a gépi megoldásokhoz, vagyis az érzelem nélküli, mechanikus rabszolgamunkához.

Sokszor érzi úgy az ember, főleg a saját munkáinak a kiállításán, hogy egyik másik kép még megkívánna egy kis törődést. Ilyenkor ezek a munkák egy kicsit leértékelődnek az alkotó szemében. Volt olyan nagy alkotó, aki még közvetlenül a megnyitó előtt belefestett, belejavított egyes alkotásaiba. A leértékelődés mértéke szerint hol csak óvatosan, hol nagyon bátran változtat a festő a saját munkáin.

Ez a faja hozzáállás, vagyis annak állandó keresése, hogy mivel lehetne feljavítani egyes munkákat, aztán mások munkáival kapcsolatban is előjön. A festők, ha barátok, sokszor meg is osztják egymással az ilyen ötleteiket, nemegyszer fordult elő, hogy amit az egyik elkezdett, azt a másik fejezte be és fordítva. Aztán ha csak ismerősök, akkor csak megbeszélik egymás közt, hogy ezt vagy azt másképp kellene megoldani. Ha kezdő alkotónak kell tanácsot adni, azt sokszor lekezelően adják. Ha egy úgynevezett befutott alkotóról van szó, akkor ezek a tanácsok elmaradnak, mindenki csak magában állapítja meg a munkák hiányosságait, mert ha megmondják az alkotónak, abból rendszerint sértődés lesz, mivel a festő igen érzékeny fajta. Felesleges is, hiszen úgysem fogadná meg a jótanácsokat, mivel a siker, főleg ha anyagival is párosul, minden ész érvet felül ír azok érveivel szemben, akik ennek nem részesei.

A festő és a festők

2010-03-02T11:44:00.000-08:00

Mint általában minden közösség, vagy megvéd, megerősít, vagy kiközösít. A festők társadalma sem működik másként. Hihetetlen mennyi gyűlölet él a festőkben más festők iránt. Ennek rendszerint több oka van, de első és legfontosabb ok az irigység a mások sikereire, lekicsinylése annak amivel mások sikereket érnek el. Ezt főleg az országos, vagy nemzetközi hírnévre szert tett művészek iránt érzi az, aki nem tartozik ebbe a körbe. A gyűlölet, a kiszorítósdi viszont virágzik alacsonyabb szinten is.

Egy városban, egy településen nagyon sok festő művész él, mindenki tudja, hogy az érvényesülésnek, a sikernek nem csak szakmai oldala van. Sokszor a megélhetés forog kockán, ha valaki nem tudja magát úgy eladni, hogy ő az igazi, a másik meg csak kontár, amatőr. És mivel az átlag ember, és főleg a politikus, legkevésbé érzékeny és művelt a művészetek iránt, így jobban elfogadja a szakmabeliek véleményét a többiek megítéléséről. És aztán ettől a pillanattól kezdve az egész mecenatúra vak vágányon van. A gátlástalanabb fajtának sokkal nagyobb az esélye, mint az érzékeny lelkületű művésznek. És sajnos a gátlástalanabb fajtából van a több.

Egy város vagy egy megye, ha a kultúrájával dicsekedni akar, tárlatokat rendez, nyári, őszi, stb. Ezekre jelentkezhetnek a művészek, és ki is teszik magukat rendre a megalázásoknak. És pontosan a szakmabeliektől kapják a legnagyobb pofonokat. Mert hisz egy festő fogja megmondani egy másik festőről, hogy az alkotása érdemes e arra, hogy a kiállításon szerepeljen vagy sem. És ha nagy kegyesen bevették, lehet alkalmazni a második szinten a megalázást, a kiállító tér melyik sarkába dugják el az ő alkotását, jelezve, hogy bevettük ugyan de szeretnénk a nagyközönség elől eldugni, mert hiszen gyenge az a munka. Aztán jöhet a következő szintje a megalázásnak, a megnyitó. A megnyitó beszédekben is finoman rangsorolva vannak az alkotók. Valaki, nyilván szakmabeli, meghozza az ítéletet, kit kell kiemelni, kit kell elhallgatni. És akkor a festő végiggondolja a saját véleménye szerint a kiemeltek rangsorát és rendszerint elcsodálkozik. A legszörnyűbb pedig a kiállításról írt kritika. Itt lehet igazán lealázni a kiállításon szereplőket. És itt már meg is szokták nevezni az un. gyengén szereplőket. De van még egy szint. Semmit sem írni valakiről. Mintha nem is létezne.

Nagyon hamar kialakul, kik foglalják el a festők társadalmában a diktáló szerepet, és kik az alattvalóit. És a diktálók maguk közül kitermelik a diktátort, aki aztán élete végéig eljátssza ezt a szerepet. És ha a diktátor lelép, azonnal ott az utódja, és úgy tűnik mifelénk képtelenség ebből az ördögi körből kikerülni.

A festő és a fotó

2010-03-02T11:35:00.000-08:00

A fotó megjelenése az 1800-as évek derekán biztos hogy nagy hatással volt az akkori művészekre. Minden korabeli művész tagadja, de a hagyatékokban azért fellelhetők az akkori remekművek fénykép elődei. Mennyivel könnyebb az arányok feltérképezése, a perspektíva megjelenítése, amikor már egy eszköz a látványt leképezte a három dimenziósból a két dimenziósra. Nagy valószínűséggel az impresszionizmus megszületése mögött is a fotót ügyesen és okosan felhasználó művészek állnak, és csak legenda az, hogy a pillanat varázsát a nagy tehetségű alkotó a helyszínen megragadta. Hatásos trükkök sokasága, hogyan lehet egy fotóból kiindulva olyan eredményt kihozni, mintha az a helyszínen készült volna. A festőknek mindég is megvoltak a saját kis trükkjeik, hasonlóan a bűvészekhez, amiket az átlag néző nem ismerhetett fel, mivel rá mindég a kész mű és az is az újdonságával és érzelmileg hatott.
Nemrég olvastam, hogy Csontváry képzeletét is nagy valószínűséggel fotók, képeslapok lobbantották lángra. Mert szinte lehetetlen volt olyan hatalmas műveket külföldön, segédek nélkül egy embernek megvalósítani. Lehet, hogy igaz, de attól még ő egy fantasztikus tehetség volt, aki nem a pénzért alkotott és nem divatokat próbált meglovagolni, mint teszik azt nagyon sokan a festők közül manapság.

A festők fotókhoz való viszonya nagyban meghatározza a munkáik irányultságát, színvonalát. Nincs olyan festő akinek ne jelentene dilemmát ennek a viszonynak a meghatározása.

Az emberek iszonyatos tömegben kapják a fotók által a képi információkat, szinte nincs már meglepő, meghökkentő nézőpont, szín világ, amit meg nem kaptunk volna ezerszer.

A festőnek el kell döntenie, alkalmazza e a fotó hatás mechanizmusait, vagy sem. Ha igen, nagy valószínűséggel hamarabb meg tudja fogni a nézőit, akik elismeréssel fogják dicsérni ezért a festő tehetségét, hogy lám milyen ügyes, megszólalásig hasonlít a valóságra az amit a vásznon látunk.

Vagy elutasítja azt és azt mondja az amit a fotó produkál, az sokkal inkább csak a felszín. Amit egy igazi festő a saját érzelmi, értelmi tevékenysége által produkál, az áll sokkal közelebb az igazsághoz, a valósághoz.

Könnyű felismerni a fotót mankónak használó festőt. A szineik ugyanis vérszegények, nincs érzelmi töltet mögöttük. Festőiség nem jellmző rájuk. Ezért nem is érnek sokkal többet ezek a munkák, mint az a fotó, ami alapján készültek.

De nem lehet egyértelműen elítélni azt, aki a könnyebb megoldást választja, ugyanis ezen az alapon is nagyon sok remekmű született már. A fotó tehát amekkora kárt okozott a képzőművészetben, bizonyos tekintetben meg is termékenyítette azt.

Grafiti

2010-03-02T11:21:00.001-08:00

Válassz ki egy szépen, gondosan kivitelezett grafitit. Az emberi gondolkodás, emberi értelem és érzelem minden jele felfedezhető benne. Ha egy világ égés után csak egy két gyönyörű grafiti maradna az emberi alkotó tevékenységből, azok is rengeteget elárulnának rólunk.

De mégis, így együtt, nagy tömegben hihetetlen szomorú az egész. Mert miről árulkodik? Arról, hogy mi becsapjuk a fiataljainkat. Az ahogyan élünk és amire próbáljuk nevelni őket köszönő viszonyban sincs egymással. Reneszánszról, Leonardókról, Rembrandtokról mesélünk nekik, és ők érzik, hogy esélyük sincs egy olyan társadalomra, ahol ilyen óriások megszülethetnek.

És fellázadnak. És mielőtt beleszürkülnének ebbe a mocskos fogyasztói társadalomba, előtte egyfajta lelki öngyilkosságként kifestik magukból azt amire ez a világ nem tart igényt. Az alkotó képzeletüket, a színekben megformált álmaikat, a fiatalságukat. Utána jöhet a könyöklés, a kegyetlen törtetés, amit valójában elvár ez a világ tőlük.
Én úgy gondolom így indult az egész, megvolt a technikai lehetőség, adott volt a lázadás szelleme, és izgalmas volt olyat tenni, amit nem szabad. És ez kiszabadította a szellemet a palackból, és ma már senki nem tisztel senkit és semmit. Egy újonnan épült szép házat ugyanúgy összerondítanak, mint egy nagyon szép grafittit. Megállítani ezt az őrületet szinte lehetetlen. Ha nem őriznék múzeumokban a remekműveket, azokat is ugyanúgy összefirkálnák, mint az épületeket. Olyan, mintha az egész világ egy nagy disznóól lenne, ahol nem érdemes széppé varázsolni a környezetünket, mert úgyis jönnek és belerondítanak.

Választható utak

2010-03-02T11:20:00.001-08:00

Míg fiatal vagy, és festőnek készülsz, minden vonz, ami ezzel a tevékenységgel kapcsolatos. Minden kiállítást, ami utadba esik megnézel, mindegyiken elgondolkodol. Habzsolod a művészet történetet, lelki rokonságot érzel nagyon sok remekművel. Utána olvasol mindennek, ragadnak rád az információk. Megérted, átérzed, ismered a remekművek hatás mechanizmusait. Tudod a történelmi hátterüket, tudod, hogy a megszületésükhöz mindég egy adott kor szellemi színvonala, inspirációja kellett, nem volt elég a művész tehetsége, nyilván az is kellett hozzá, de ha nincs rá igény a társadalom részéről, akkor hiába születtek volna meg, úgyis elkallódtak volna.

És eldöntötted, hogy te is ezt akarod művelni. Csinálod is, képzed magad, beiratkozol iskolákba, mindent amit el lehet sajátítani szakmai oldalról, azt elsajátítod.

És akkor rájössz, hogy mindez nagyon kevés, mert pont a lényeget, a legnagyobb titkokat nem fogja tudni neked senki átadni. A mestereidet kezded kritikus szemmel nézni. Azt kérded magadtól, miért fogadjam el a tanácsait, ha az ő tudománya csak olyan szintű alkotásokat eredményezett, mint amiket ismersz tőle. Akkor a tanácsai nem jók számodra. És kezded nagyon kritikus szemmel nézni az idősebb generáció művész matuzsálemeit. És nagyon kevés értelmes dolgot találsz a munkáikban. És ha nagyon vakmerő vagy, meg is mondod nekik a véleményedet, sorba mindegyiknek, akik már befutott, elismert művészek, és magukat hatalmas alkotóknak gondolják. Na ekkor kerültél igazán válaszút elé. Vagy abbahagyod és elfelejted az egészet, hogy te valaha is művésznek készültél, vagy megszűnik számodra a művész társadalom és szabadon, minden befolyásolástól mentesen folytatod magad a saját utadat. Senki véleményére nem vagy kíváncsi, bízol a saját ítélő képességében és haladsz tovább a saját belső hangod szerint kijelölt úton. A nagyon sok irányzat, ami művészetekben virágzik, lényegében erre két útra vezethető vissza a te szemszögedből. Vagy más valaki, vagy valakik mondják meg neked, merre indulj, és merre fordulj, vagy te döntöd el, merre akarsz menni.

Fekete és fehér

2010-03-02T11:19:00.001-08:00

A fehér és a fekete a festők számára a legnehezebben kezelhető színek. Úgy tűnik, mintha nem is lennének azok, valójában nagyon is színek, csak nagyon nehéz bánni velük. És ennek nagy valószínűséggel pszichés okai is vannak. A fehér annyira ott van a kezdeteknél, annyira őt kell legyőzni, szinte cél az, hogy ne maradjon belőle egy csepp sem, hogy a végén egy kicsit ellenségnek számít. Pedig nélküle nem lehet képet alkotni. Ő a kezdet, ő a viszonyítási alap.

A fehér fölött ragyognak fel igazán a színek. Ha például egy sárgát nem fehérre kenek, akkor azt csak elpocsékoltam. De ugyanaz igaz a többi tiszta színekkel is. Mind a fehér fölött élnek igazán. A sok fehér viszont elvakít és ugyanúgy nyomasztó, fárasztó lehet mint a sok fekete.

Képzeljünk el két egyforma méretű vásznat. Az egyiket fehérre festettük, a másikat feketére. A két vászon teljesen ellenkező hatással lesz egy festő számára.

A Fehér arra ösztökél, hogy álmodjunk rá valamit.

A fekete azt sugallja, már nincs mit tenni, minden hiábavaló.

A feketét nagyon szépen fel lehet ragyogtatni a többi élénk színek által úgy, hogy egyáltalán nem lesz nyomasztó hatása. Nagyon kevés festő van a művészet történetben, aki megérezte a feketében rejlő fantasztikus lehetőségeket.

A fehérnek is óriási lehetőségei vannak, csak kellő mennyiségű sötétet kell vele szembe állítani és ekkor elkezd fölragyogni, szinte a fény forrásaként viselkedni. De ha fehér a képen a tej színére emlékeztet bennünket, akkor még nagyon messze vagyunk a csoda megszületésétől.

A festés közben a fehér és a fekete kockázatokkal jár. Mindkettő hajlamos arra, hogy a többi színt maga alá gyűrje, összekoszolja. Ha mindenképpen használni kell, akkor használjuk bátran, de hagyjuk, had száradjanak meg rendesen. Addig a többi színnel ne dolgozzunk a közelükben, amíg a kenés szempontjából ártalmatlanok nem lesznek.

Nagyon sok festő úgy használja a fehéret, hogy bizonyos területeken meghagyja az alapot érintetlenül . Ezt csak akkor érdemes alkalmazni, ha az alap fehérje is ugyanaz az anyag, mint a többi pigment a képen. Például, ha gesso alapozást alkalmaztunk olaj kép esetén, akkor alapozás után vékony rétegben kenjünk cinkfehér olajfestéket a felületre, és ha az is teljesen megszáradt, csak akkor kezdjünk hozzá a kép festéséhez.

Sok festő azért kerüli tisztán ezt a két színt, mivel a hogy ők a grafikák főszereplői. A festést viszont sokkal komolyabb tevékenységnek gondolják, ezért inkább kerülik annak eszköz tárát, így a feketét és a fehéret is.

E két színhez való viszonya egy festőnek filozófiai értelemben is meghatározó. A szűk látókörű festő, mondjuk ha mindég idilli, bájos kis marhaságokat fest, és ő maga sohasem érzi át a létezés nyomorúságát, akkor valószínű a sötét színeket száműzi a palettájáról. Szín világa mindég langyos, esetleg fülledt lesz, de a valóság ábrázolásától a képei fényévnyi távolságra lesznek. Munkái mind hazugságok, hosszú távon megérdemlik a pusztulást.

A pesszimista alkatú festő tudat alatt is a sötétebb színeket fogja előnyben részesíteni. Képei nyomasztók lesznek, pontosan tükrözve a festő lelki világát. Az ilyen típusú alkotásokkal nem szívesen élnek együtt az emberek mert nagyon erősen befolyásolják hangulatunkat. Egy-egy kiállításon még csak csak megnézzük, de szeretni nem fogjuk őket.

Lehetőleg a képeinken a feketétől a fehérig vonultassuk fel a színek skáláját, de három négy színnél többet egy képen sose alkalmazzunk, mert akkor a munkánk átmegy fecsegésbe, abból pedig amúgy is kapunk eleget. Ha viszont elkerüljük e két nemes színt, akkor is figyeljünk arra, hogy a legsötétebb és a legvilágosabb szín között akkora legyen a különbség mint ami egy nyomasztó esős ködös őszi nap és egy tavaszi ragyogó napsütéses délután között van.

Nehéz idők.

2010-03-02T11:18:00.000-08:00

A festésben, csakúgy mint bármi másban, sokszor vannak nehéz időszakok. Ez zömmel azt jelenti, hogy nem megy gördülékenyen a dolog. Sehogy sem érzi az ember a lényeget, sok a vakvágány, az erőltetés. Ekkor legjobb, ha egy kis időre az ember hanyagolja, nem fest egy darabig. Aztán majd be lehet pótolni a kiesett napokat, hiszen úgysem a mennyiség a lényeg. Persze ez nem jelenti azt, hogy gondolatban sem foglalkozunk vele.

Ilyen nehéz időszakok a festésben pl. ha valamilyen nagyobb érzelmi krízisen megyünk keresztül, vagy például egy költözés időszaka, vagy egy tavaszi fáradtság ideje. Vagy erős munkahelyi stressz. De bármi, ami kizökkent bennünket a normális kerékvágásból, előidézheti az átmeneti közömbösséget, fásultságot a festés iránt.

A legveszélyesebb, ha mások értetlensége miatt megy el a kedvünk a festéstől. A rossz indulatú megjegyzések akár évekre is elveheti a festő kedvét a saját út keresésében. Nagyon nehéz ezeket figyelmen kívül hagyni. Úgy kell, kellene tenni, mintha nem is léteznének. És nem is kell miattuk senkire megharagudni, megsértődni. A sértődött alkotó már nem ura teljes egészében alkotó erejének.

Majd eljön a nap, amikor ismét jól esik visszatérni a festéshez. Meghozhatja a munkakedvet például egy nagyon jó kiállítás megtekintése, egy szép napsütéses nap, vagy valami apróság, aminek nagyon tudtunk örülni.

Tisztán látás

2010-03-02T11:17:00.000-08:00

Több mint egy évtizede már, hogy egy két kattintással átfogó képet kaphatunk időben távoli korok művészetéről. Előtte a könyvtárakat kellett bújni, ha az emberi civilizációnk igazi gyöngyszemeire áhítoztunk. Ma már ki sem kell mozdulnunk otthonról ezért. Nincs már rejtve semmi értékes, akár a régi nagy mesterek alkották, és barbár hordák el nem pusztították, akár mai igazi művészek. Minden tálcán van kínálva. Lehet választani, ki melyik irányba szeretne indulni. Csak egy dolog hiányzik, de az nagyon. Az az igazi kultúrát teremtő közösség, ami teljesen önálló, értékes világot tudna teremteni. Helyette megkaptunk minden információt, amit valaha volt társadalmak megteremtettek. És ebből a hatalmas kincsből mindenki annyit fogad be, amennyit csak bír. És úgy tűnik, már mindent megalkottak, minden irányba elindultak, mindent megoldottak a művészet terén. És a csúcsokat már rég meghódították. Nekünk csak aprócska dombocskák maradtak, és elindulhatunk ezeket megmászni, ha van hozzá kedvünk. Csak el kell döntenünk, melyik csapás a nekünk való, és gyorsan megtanuljuk a nagyok kisebb nagyobb trükkjeit, és máris igazi művészek leszünk.

Csakhogy ez óriási tévedés.

Most van az ideje annak, hogy rendet rakjunk e téren. Legalábbis a fejünkben. Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy elszigetelt kis közösségek művészet teremtő aktív részesei leszünk. Le kell tisztázni magunkban, mi az ami igazán érték számunkra az összes eddigi művészetekben. Függetlenül attól, hogy mikor alkották, vagy akárhol is a Földön. Nincs már távolság sem időben sem térben ha művészetről gondolkodunk. A mai kor művészete most olyan mint egy felkavart tó vize. Zavaros és átláthatatlan. De nyilván le fog csendesedni, és az emberiség mint egyetlen nagy közösség meg fogja teremteni újra a saját kultúráját, és el fog jönni ennek a világnak is az aranykora, és az már újra összehasonlítható lesz a régi korok nagy teljesítményeivel. Legalábbis remélem.

Tervezhetőség

2010-03-02T11:14:00.000-08:00

Mint minden értelmes emberi tevékenység, a festői munka is tervezéssel indul. A festő, hasonlóan az építészhez, megtervezi a munkáját. Elgondolja mit fog festeni, vázlatokat készít. Szinte előre látja a kész alkotást. Alaposan felkészül. Úgy tűnik, innentől kezdve minden akadály elhárult a mű megszületése elől.

A valóság azonban egy picit, vagy nem is kicsit, de beleszól a dolgok menetébe. A valóság pedig most a festő lelki világa, ami nagyon nehezen kiszámítható, tervezhető. Menet közben a dolog kezd átértékelődni. A már lefektetett apróságok más jelentéssel kezdenek felruházódni, a hangsúlyok eltolódnak, hirtelen más erők, színek, formák kezdenek el nagyobb jelentőséggel bírni. A festő meg nem tud ellenállni a csábításnak, elviszi abba az irányba a képet, ami számára is nagyobb örömet okoz. Az eredeti terv, gondolat pedig már csak nagyon halvány nyomokban lesz felfedezhető. A festő persze ezt nem bánja, különösen akkor nem, ha nagyon jó passzban volt és mintha más vezette volna az ecsetjét, ő csak engedelmeskedett volna a magasabb erőknek az alkotás megszületésénél.

Persze nem minden alkotó kedveli az ilyen kalandokat. Vannak nagyon sokan mérnöki precizitással, türelemmel felvértezett alkotók. Az ők munkáikban más értékeket kell keresni, talán a részletek pontos kidolgozását. Talán a hasonlóságot festett és a látható világ között. A legtöbb festmény amit az emberek alkottak ebbe a kategóriába tartozik. Múzeumok tucatjai vannak dugig ilyen típusú alkotásokkal. De ezek a munkák a valóságnak csak a felszínét tapogatják. A lényegről elterelik a figyelmet. Mesélnek, andalítanak, esetleg elkápráztatnak, de sohasem döbbentenek meg, nem nyújtanak katartikus élményt.

Aztán az első kategóriába tartozó festő elgondolkozik azon milyen jó lenne, ha ő is tudna néha olyan fegyelmezett lenni a saját munkájában, mint amazok. Azok pedig akik a mérnöki precizitás képviselői a festészetben, irigykedve nézik emezek színpompás, felszabadult festésmódját.

Alkotótábor

2010-03-02T11:12:00.000-08:00

Nagyon sok az alkotó tábor manapság mifelénk. Szervezik és szponzorálják a települések, a szálloda láncok, bankok, iskolák, stb. Rendszerint egy lelkes művész, rajztanár, vagy népművelő áll szervezőként a háttérben. Általában egy vagy két hetesek, teljes ellátást, külföldieknek néha útiköltség hozzájárulást adnak. Nagyon sok érdekes és értékes programmal dúsítják a táborban töltendő időt. Minden tisztelet a szervezőknek. Cserébe egy vagy két alkotást kérnek a művésztől. A gyűjtemény szaporodik, időközönként áttekintő kiállításokat szerveznek az anyagból. Ez mind rendben van, dicséretes, hasznos. De...

Van az éremnek egy másik oldala is. Egyes művészek sportot űznek abból, hogy minél több alkotó táborban megforduljanak. Az egyik szinte még véget sem ér, már hivatalosak a másikban. A cél, hogy eltartassák magukat. Az otthagyott alkotásaik meg arról árulkodnak, hogy a selejtet hagyják hátra. Átgondolatlan, összecsapott munkákat, amik értéktelenek. Ez viszont már nagyon elítélendő. A buta festő nem gondol arra, hogy minden egyes ilyen hátrahagyott szemete őt magát fogja minősíteni.

A szervezők felelőssége, hogy minél hamarabb kiszűrjék az ilyen alkotókat, és ne hívják meg őket újra és újra. Nagyon fontos lenne, hogy az alkotó táborokat egy alaposan átgondolt cél érdekében hívják össze. Azért, hogy ki tudjon alakulni egyfajta szellemisége a tábornak. A hasonlóan gondolkodó művészek egymást felerősítik, és az alkotó tábor valóban alkotó jellegű lesz, nem pusztán "alkoholtábor".

Nagyon fontos a résztvevők életkora. Amelyik tábor átlag életkora túl magas, ott már kétséges, hogy valami új, érdekes szellemiség ki fog alakulni. A fiatalok hiánya egy alkotó táborban nagyon nyomasztó tud lenni.

Nem lenne szabad kizárólag csak hivatásosnak kikiáltott művészeknek tábort szervezni. Ez csak még jobban felerősíti a "hivatásos - nem hivatásos", a művészeket nagyon keményen két szekér táborra kényszerítő és az életüket megkeserítő ellentétet.

Nagyon fontos, hogy legyenek közös, a szakmát gyakorló, bemutató, tevékenységek. Pl. ilyen lehet közös modell rajzolása, vagy egy vászon alapozás fortélyait bemutató foglalkozás, stb.

Csodagyerek – Csuda felnőtt

2010-03-02T10:35:00.000-08:00

Nincs a festészetben csodagyerek. A festészet nem alkalmas arra, hogy a szülők nagy reményeket fűzzenek egy-egy ügyesen rajzoló, festegető gyerek jövője iránt. Hála Istennek. Minden gyermeket ugyanis csodagyereknek kellene tekinteni, mivel a látásuk annyira őszinte, tiszta, amit a felnőttek csak csodálni tudnak. És elrontani. Ez az igazság. Akit a szülők, pedagógusok felfedeznek maguknak az ügyesen rajzolók közül, azt nagy valószínűséggel el is rontják. Próbálják a saját ízlésvilágukat rá erőltetni, terelgetni, korrigálni. A végeredmény rendszerint egy langyos középszer. Hagyjuk a gyerekeket a saját útjukat járni. A kamaszkor úgyis elvégzi a nagy szelekciót. Akik azután is vonzalmat éreznek a festészetek iránt, na velük már valóban érdemes komolyan számolni. És megadni nekik minden lehetőséget, hogy kifuthassák magukat. De ekkor már általában elfogy a felnőttek lelkesedése arra, hogy a bizonytalan megélhetést biztosító művészi pálya irányába terelgessék a fiatalt.

Annál érdekesebb viszont a felnőtt fejjel a gyermeki álmait megvalósítani akaró emberek festészet iránti tevékenysége. Hihetetlen mennyi szunnyadó erő, energia tud felszínre törni ezekben a munkákban. Ékes bizonyítéka ennek azon művészeti potrálok népszerűsége, ahova szabadon felrakhatják munkáikat az alkotók. Ők azok, akik zömmel minden érdek nélkül valósítják meg önmagukat. Saját és mások örömére alkotnak sokszor igen magas színvonalon.